8. nap: 2009.10.08.
Ez a nap is lassú és kényelmes ébredéssel és gazdag büféreggelivel indult. Volt azért egy-két érdekes és gyanús kinézetű élelem amit nem mertünk magunkhoz venni: tejbegríz-szerű, de gyanús színű almapüré, fahéjas bundás kenyér és savanyú joghurtos tejszín. Óvatosan kell ezekből fogyasztani, mert még a végén nagyobb bajoknak nézhetünk elébe! Hagyományosnak mondható rántottás, bacon-ös, kolbászkás reggelink mellé különösen jól esett hogy a hangszórókból Elvis Presley, Lous Armstrong és Bing Crosby számokat játszottak nekünk. Így lett igazi amerikai-reggeli hangulatunk! Erre a napra is kényelmes tempót terveztünk, hiszen koncert csak holnap lesz Windsorban, ma egész nap itt leszünk még. Eszébe is jutott menedzserünknek, Andrásnak hogy érdeklődjön a windsoriaknál: rendben van-e minden a koncertünk körül. Még jó hogy telefonált: kiderült hogy nagyon kevesen foglaltak előre jegyet, a szervezők nem tudták megígérni hogy teltház lesz. Rövid tanácskozás és egyeztetés után úgy döntöttünk hogy nem vállaljuk be ilyen körülmények között a koncertet, amúgy is ez kb. 600 km-es plusz út lett volna. Az eredeti terv szerint az előadás után indultunk volna Boston irányába, hogy a kb. 1000 km-es út felét megtegyük éjszaka… így ez a kényelmetlenség sem várt ránk. Együttesen úgy határoztunk hogy elindulunk innen a Niagarától Bostonba, egy nappal előbb megérkezünk, így legalább másnap már nem kell utaznunk. A windsori szervezők megértették döntésünket és sok szerencsét kívántak nekünk. Akkor még nem tudtuk hogy szükségünk is lesz rá, mégpedig hamarosan. Gyors összepakolás után még egy kis kirándulás: felmentünk abba a kilátó toronyba, amit már első nap kinéztünk magunknak, megcsodáltuk fentről is a vízesést és környékét, majd irány a határ! Viccelődtünk is hogy biztos vár minket a szigorú határőr néni és nem fog majd kiengedni az országból, csak hogy bosszantson minket. Nem így lett: a kanadai részen simán átgurultunk, ám most az USA oldalán posztoló szorgalmas határőr kislány (nem lehetett több 25 évesnél) állított félre minket. Rögtön lefagyott a mosoly szánk szegletéről, főleg mikor ki kellett szállnunk a kocsiból és mondták hogy menjünk be a főépületbe. Nem igazán tudtuk meg hogy mi volt a bajuk velünk – talán a pár nappal ezelőtti kanadai határ át nem lépésünknek volt nyoma a rendszerben – mindenesetre jól megvárakoztattak bennünket. Azt sem tudjuk hogy a háttérben mit csináltak, foglalkoztak-e az ügyünkkel vagy csak arra ment ki a játék hogy erejüket fitogtassák. Egyszer csak mondták hogy mehetünk. Hurrá! Két teljes órát várakoztunk és nem tudtuk meg hogy miért. Szép. Örökre szívünkbe véstük ezt a határátkelőhelyet, majd nagy lendülettel és kicsit megnyugodva folytattuk utunkat Boston felé. Az autópálya melletti gyorsétteremben vettünk magunkhoz élelmet és készültünk a nagy útra: még
