Elindultunk hát a nagy kaland felé…Bebolyongtuk már az elmúlt tíz évben Magyarország minden zegét-zugát, a környező országokban is megfordultunk néhányszor, de a tengerentúlon még nem jártunk így együtt. Jó hangulatban találkoztunk reggel fél 7-kor Ferihegyen, szépen bebugyoláltattuk a bőröndjeinket TESCO-gazdaságos fóliába (1980 Ft biztosítással), majd becsekkoltunk. Jókedvünk csak fokozódott, mikor a nagy kávézgatás közepette már név szerint hívtak bennünket: „…BATKI, BOROS, FRECH és MUKLI nevű utasainkat kérjük a MALÉV 420-as járatához beszállásra! Utolsó figyelmeztetés!!!...” Mint egy színházi előadás előtti hívás. Mit mondjak, jólesett. A gépünk a moldáv légitársaság MOLDAVIAN feliratát és  jelét viselte, kissé szerényen álldogált a betonon. Egy Saab típusú gép volt ez, szép légcsavaros, amilyet sráckorunkban raktunk össze a modellboltban vásárolt készletből. Kb. 50-en fértünk fel rá, egyik oldalt csak 1 sor ülés volt az ablak mellett, másik oldalt 2 ülés. Nem néztünk elé valami kényelmes utazásnak, de gondoltuk hogy Velencéig azt a másfél órát állva is kibírjuk. Nosza, alighogy elfoglaltuk a helyünket, fel is állhattunk: a pilóta bejelentette hogy Velencében nagyon rosszak a látási viszonyok, ezért kb. másfél órás késéssel indulhatunk el. Kérte hogy fáradjunk vissza a repülőtérre, majd szólnak ha indul a gép. Klassz! Tudtuk hogy ezzel a késéssel már végképp nincs sok időnk az átszállásra New York felé. Az eredetileg 2 órás átszállásunk reménye félórai rohanásnak ígérkezett. A gépre valóban jó egy óra elteltével szólítottak minket újfent, lelkesen mentünk a más ismert kis légcsavaros felé. Felszállás után simán suhant a gép Velence felé, -  kaptunk cukros mini-brióst és innivalót -  a landolás azonban kicsit rázós volt, mert valóban rossz idő és rossz látási viszonyok fogadtak minket. 35 perccel a new yorki gép indulása előtt értünk földet, szaladtunk a tranzit felé, kergettük egy kicsit a csomagunkat, a gépünket és egymást… majd végül sikerült lekésnünk a csatlakozást. Volt öröm! Kis várakozás és vitatkozás után kiderült hogy nincs más választásunk, Frankfurtba kell mennünk, onnan van csatlakozás (1 óra!) New Yorkba. Megkaptuk a ropogós Lufthansa-jegyeket és kaptunk még egy ebéd elfogyasztására jogosító papírfecnit is. Pompás lakománk után kényelmesen mentünk a kapu felé, ahol láttuk a kiírást: 20(!) perc késéssel indul majd a frankfurti járat. Hurrá! Megint lesz egy rohanásunk! Újabb fél óra elteltével azonban végképp megnyugodtunk: kiírták hogy 55 perc lesz a késés, így már biztosan nem érjük el a new yorki csatlakozást. Remek. Újabb lehetőségek után érdeklődtünk, de kiderült hogy Frankfurtból már nem megy ma gép New Yorkba – módunkban áll esetleg egy szép londoni kirándulással kiegészíteni ezt az unalmasnak ígérkező kalandot. Gyerünk, hadd szóljon! Szóba jött még egy bostoni járat is, de azt mondták hogy erre biztosan nem lesz már hely. Nagy reményekkel és egy bátran bevállalt korsó sörrel (5€/db) szálltunk fel a Lufthansa járatára, ahol felszállás után közölte a kapitány: bele fog húzni, mert tudja hogy az utasok nagy része átszálló, így megígérte hogy kb. 1 óra múlva leszállunk Frankfurtban. Így is lett, felcsillant a remény hogy esetleg még a new yorki gépet is elérhetjük, 8 percünk volt hogy végigszaladjunk Európa legnagyobb repterén majd szembesüljünk a valósággal: ez a (lég)hajó is elment… Újabb variálásokkal tarkított fél óra következett: a bostoni járatra tényleg nem volt már hely, New Yorkba legközelebb másnap reggel 8.30-kor megy gép. Erre volt is hely, lefoglaltuk gyorsan. Tudtuk hogy necces lesz a péntek esti koncert, mert a helyi idő szerinti 11.20-as érkezésünk után este 7-re oda kell érnünk majd a kb. 450 km-re levő Buffalo-ba. Mindegy, nem volt más lehetőség, így megyünk és kész. Kaptunk egy transzfer szállást remek vacsorával és nagy nyugalommal sört is fogyasztottunk utána, mikor jött a hír az amerikai menedzsertől: utánanézett és van két lehetőségünk is, hogy biztosan odaérjünk az esti koncertre: az egyik variáció szerint Detroit-Buffalo (átszállással, 2 órás tranzittal) útvonal, a másik lehetőség Montrealba, majd onnan kb. 100 km autóval. Igen ám, de ezt ő nem tudja elintézni a tengerentúlról, próbáljuk meg mi innen. Igen ám, de addigra este fél tíz lett és már nem volt nyitva az Alitalia iroda, még a hotline vonaluk sem él csak reggel 8 és este 7 között. Nem volt mit tenni, álomra hajtottuk kissé zaklatott fejünket és vártuk a reggeli fejleményeket… úgy aludtunk el hogy nem tudtuk másnap melyik gépre szállunk fel és melyik városban fogunk landolni. Ha sikerül reggel 8 és 8.10 között elintézni az Alitalia-nál a cserét, akkor mehetünk később vagy Toronto-ba vagy Detroitba. Ha nem sikerül, akkor marad a 8.30-as new yorki járat...vagy megyünk esetleg Londonba…Rómába…Lisszabonba…Mátraházára...Derecskére…Baracskára…Borocskával...Álomországba…Ááááááóóóóhhhmmmm…jó éjszakát!