A Four Fathers Énekegyüttes hivatalos webnaplója

Elérkezett hát a várva várt nap, az utazás napja: december 27. A megbeszéltek szerint 2 órával a gép indulása előtt találkoztunk Ferihegyen, bocsánat, a Liszt Ferenc reptéren. Hatalmas köd ereszkedett a városra, gondoltuk, hogy emiatt késnek majd a járatok – felsejlett a két évvel ezelőtti kaland, - biztosra vettük, hogy rumli lesz az indulás körül. Mivel barátaink várnak minket Madeirán, megbeszéltük, hogy mindenki hoz egy kis hazait: pálinkát, bort, egyéb nyalánkságokat. Persze ezeket csak bőröndbe lehet utaztatni, a csomagolást mindenki nagy gonddal végezte otthon. Külön zacskókba csomagolva, pille palackokba töltögetve várták az utazást a jóféle pálinkák s hogy biztosra menjünk a poggyászok sérthetetlensége és kinyithatatlansága terén, azt is megbeszéltük hogy befóliázzuk a bőröndöket. Hoztam magammal néhány tekercs folpackot, hiszen azt tudtam jól, hogy igen drágán mérik az efféle szolgáltatást a reptéren. Jutott volna mindenkinek, de Gyuszi és Sanyi nem bíztak a házilagos megoldás biztonságában, ezért ők a fizetős megoldást választották. Amíg ők ezt intézték, Lacival kiválasztottunk egy látszólag kevésbé forgalmas helyet, a mozgólépcsők mögött hátul. Elkezdtük szépen fóliázni a bőröndöket, még videó is készült róla, igen hangulatos volt. Amikor ugyanis nekiláttunk, varázsütésre felélénkült a forgalom a reptérnek ezen a részén. Takarítónők, biztonsági őrök, stewardessek és karbantartók hada jelent meg és mindegyiknek rendkívül fontos dolga akadt azon a területen. Pont abban a 10 percben kellett több tucat bőröndszállító szekeret elvonultatni, a takarítóknál pedig biztos váltás volt, mert hatalmas kocsikkal vágtáztak izgatottan ide-oda és persze mindenhol útban voltunk. Vagy négyszer változtattunk a helyünkön, mire készen lettünk. Közben persze jókedvünk töretlen maradt, már csak azért is mert mikor Laci félig befóliázta bőröndjét, akkor jutott eszébe, hogy a mappája a sok tanulnivalóval bennmaradt a csomagban. Nagy nehezen kihalászta, miközben már mindenki minket nézett a környéken és rendkívül jól szórakoztak azon hogy mennyire szeretnénk mi észrevétlenek maradni. Hát nem sikerült. Ahogy azonban befejeztük a fóliázást, ismét teljesen üres és kihalt lett a reptér ezen félreeső része. Becsekkolás után találkoztunk egy régi jó barátunk fiával: Ádám mentősként dolgozik a reptéren néhány hónapja, éppen ügyeletes volt. Felajánlotta hogy elkísér bennünket a beszállásig, különös tekintettel az új terminál egyik kocsmájában tartó sör-akcióra: kettőt fizet egyet kap! Muszáj volt kihasználni ezt a kedvező ajánlatot, hiszen köztudott, hogy a reptereken igen borsos áron mérnek mindent. Meglepően még jól is esett. Közben megtudtuk, hogy a lisszaboni gép Prágán keresztül megy, leszállás után azonban nem lehet  elhagynunk a gépet, csak üldögélhetünk majd egy helyben. Így is történt. Mivel azonban még dél előtt ettünk, lassan jó lett volna valami táplálékhoz jutni. Mire ismét felszállt a gép Lisszabon felé, már igencsak megéheztünk, epedve vártuk a finom portugál vacsorát. Jött is hamarosan a parádés összeállítás: egy gyufásdoboz méretű szendvics és fahéjas tejberizs gyűszűben. Meg egy csoki. Twix. Ritka és szép pillanat, mikor az ember közvetlenül evés után üvöltve bőg az éhségtől. Ezzel nem csak mi voltunk így: Pestről velünk tartó útitársaink arcán is láttuk a csalódottságot. Alig vártuk hogy Lisszabonba érkezzünk, ahol néhány hamburger és szendvics elfogyasztása után végre elégedetten kortyolgattuk a portugál sört. Volt időnk a madeirai gép indulásáig, kényelmesen mentünk át a másik terminálba s innen már sima utunk volt Funchalig. A leszállás csodálatos élmény: éjszakai kivilágításban, mint egy ékszerdoboz a fekete óceán közepén várt ránk a sziget. S várt ránk a reptéren barátunk, Pepó, legnagyobb fiával, Zsomborral, majd kisvártatva Anikó és Gábor is megérkeztek. Jó volt látni őket, hiszen nagyon régen találkoztunk – volt is megbeszélnivaló bőven. Hiába a hosszú út és az ezzel járó fáradalmak, elmúlt már hajnali 4 óra mire ágyba kerültünk…