12. nap: 2009-10-12
Elérkezett hát nagy kalandunk utolsó napja, már ami az amerikai kontinensen való tartózkodásunkat illeti. Este fél 8-as Rómába induló gépünk hajnalban érkezik meg majd – ekkor visszaállunk 6 órát – és este 9-kor indulunk tovább haza Budapestre. De addig még itt volt ez az utolsó napunk, izgatottan vártuk Péter érkezését. Jött is értünk pontosan, már délelőtt 10-kor bent voltunk New York szívében. Mivel a szálláshoz nem járt reggeli, így azzal kezdtünk: egy gyorsétteremben készíttettünk magunknak tojásrántottás-szalonnás szendvicset, befaltunk és máris mentünk a tengerpartra hogy megnézzük a Szabadság-szobrot. Arra nem is mertünk gondolni hogy hajóval vagy éppen helikopterről közelítsük meg: hosszú sorok kígyóztak a jegypénztáraknál, naponta több ezer ember akarja látni a város szimbólumát. Mi csak lesétáltunk a vízpartra és készítettünk néhány fotót. Az autót már korábban letettük egy parkolóban, így ezután metróval mentünk beljebb a városba. A metró világa pont olyan mint ahogyan mi a filmekből ismerhetjük: annak ellenére hogy ünnepnap volt, sokan és sokféle emberek utaztak, az aluljárókban utcazenészek és mindenfelé rendőrök. A 8 évvel ezelőtti sajnálatos események óta naponta kb. 20ezer rendőr teljesít szolgálatot a városban, egy részük civilben figyel a közbiztonságra. A 34. utca és a Broadway sarkán szálltunk le, megnéztük az Empire State Building-et, betértünk néhány üzletbe, csavarogtunk és vásárolgattunk. Tudtuk hogy nincs sok időnk, ezért döntenünk kellett hogy mit akarunk megnézni: a China Town vagy a Central Park, esetleg az E.S.B. tetejéről való kilátás jöhetett szóba. Végül a kínai negyed mellett döntöttünk, bár különösebben nem vágytunk oda, de ez tűnt időben a leginkább behatárolható programnak. Elmetróztunk hát oda, megnéztünk rengeteg felesleges csecsebecsét, (amivel amúgy is elárasztják a város utcáit), bekukkantottunk egy-két egzotikus tengeri herkentyűket kínáló árus boltjába és már mentünk is vissza a Wall Street felé. Ezen a részen tettük le reggel az autót s már akkor láttuk hogy az ünnepnapnak köszönhetően vásárosok lepték el a környéket. A sok bóvli mellett dél-amerikai ruhák, kézzel készített ékszerek, indiai és afrikai portékák várták hogy valaki megveszi őket. Várhatták is, mert rengeteg ember volt az utcákon. Az Egyesült Államokban amúgy is, de itt New Yorkban különösen úrrá lett rajtunk az érzés hogy tömeg van mindenhol. Nagy az ország, de eléggé elszórtan élnek rajta, városokban, nagyvárosokban zajlik az élet. A keleti part különösen zsúfolt, úgy az autópályák, mint a metrószerelvények, az áruházak és a parkolók, az idegenforgalmi látnivalók és a piacok: mindenhol mindig emberáradat van. Miután beszereztük azt a néhány elengedhetetlenül szükséges helyi nevezetességekkel tarkított ajándékot, ismét megéheztünk. Mivel sokféle árus volt itt, úgy határoztunk hogy különlegességeket eszünk: először egy equadori sütöde húsos lepényét, majd fűszeres-vajas texasi sült kukoricát és mexikói bárány-gyrost tettünk az arc mögé. Parádésan befaltunk, de hát hosszú útnak néztünk elébe. Ezután már mentünk is a reptérre, ahol elbúcsúztunk Pétertől és itteni szervező-menedzserünktől Andrástól. Időben kiértünk, nem szerettük volna lekésni a gépet. Mindezek után már meg sem lepődtünk, amikor a beszállás előtt egy órával bejelentették hogy ez a járat késni fog. Először azt mondták hogy kb. háromnegyed órát, majd másfél órát konferáltak be. Egész odavoltunk a meghatottságtól: nehezen engedtek be az országba, de nehezen is jutunk ki belőle. Kiderült hogy a gépünk javítását nem tudták elvégezni, így előszedtek egy tartalék-gépet és bejelentették hogy lehet beszállni. Ezzel együtt csupán egy órás késéssel indultunk el, a kapitány bemondta a fedélzeti hangszórókon hogy bele fog húzni és pontos érkezést ígért. Filmnézős, zenehallgatós, evős-ivós, szundikálós 8 órás utazás következett, melynek végén gyönyörű napos időben, európai idő szerint délelőtt fél 11-kor leszálltunk Rómában.
