A Four Fathers Énekegyüttes hivatalos webnaplója

2. nap: 2009.10.02.

Jólesett a korai ébredés, de muszáj volt, mert 6-kor indult a reptéri busz. Előtte egy kávé és egy szendvics – a reggeliző még nem volt nyitva, külön kikészítették nekünk a bárban a cuccot.

A reptéren kerestük az Alitalia irodát, hátha korábban megérkezik oda valaki. Közben azért beálltunk a már lefoglalt jegyünknek megfelelő Singapore Airlines járatához becsekkolni. Az Alitalia-hoz még 7 előtt érkezett egy hölgy, aki kapásból nem tűnt segítőkésznek…olyannyira hogy – bár mondtuk neki hogy nagyon kevés időnk van – még elment meginni a reggeli kávéját. Amikor visszaért, akkor sem mentünk vele sokra: nem volt hajlandó áttenni a jegyünket másik járatra, kicsit hiányzott belőle a jóindulat és segíteni akarás. Eközben a becsekkolásnál hátrébb kellett állnunk, mert ha sorra kerülünk és nincs nálunk útlevél akkor nem is állnak szóba velünk. Visszamentünk a sor végére, ekkor jött a hír hogy nincs lehetőség a cserére: nem baj, megyünk New Yorkba és utána lesz egy jó kis autókázás. Így is lett. Persze azért adódott még egy kis izgalom abból hogy utolsónak értünk a becsekkoláshoz: a gép indulása előtt 25 perccel végeztünk, ismét rohantunk egy jót. 10 perccel a hivatalos indulás előtt végre a gépen voltunk és vártuk a nagy utazást. Megtudtuk hogy a Singapore Airlines az egyik első légitársaság a világon, mind történelmileg, mind szolgáltatási színvonalának tekintetében. Igyekeztünk ezt kihasználni, az utazás második órájától intenzív sörözésbe kezdtünk – persze csak miután megittunk egy whiskey-t jéggel. A szingapúri stewardessek nagyon kedvesek voltak, kb. a nyolcadik sör után szóltak csak hogy most már le kellene ülni, (időközben ugyanis beálltunk a vészkijárat elé és állva fogyasztottunk – úgy több fér) akkor is csak azért, hogy elférjenek a kajahordó szekerükkel az ülések között. Az étel finom volt és bőséges, újabb söröket kívánt. Egész jól eltelt így az út – még egy kis alvás és már megpillanthattuk az amerikai partokat. A gép pontosan érkezett, a határátlépés lement zökkenőmentesen. Legnagyobb meglepetésünkre a csomagunk is jött szépen a futószalagon, pedig aggódtunk érte rendesen: legutóbb Budapesten láttuk őket, azóta kétszer is módosult az utazásunk. Amerikai menedzserünk, András és unokaöccse vártak bennünket a reptéren egy Ford kisbusszal és egy aranyos kis utánfutóval. Bepakoltunk és máris indultunk első uticélunk, Buffalo felé. Simán kijutottunk New Yorkból, pedig lehetett számítani rá hogy dugóba kerülünk – nem így történt. Gondoltuk, most már végre reánk mosolyog a szerencse és utazásunk során nem lesznek hátráltató tényezők. Amint kijutottunk az autópályára, jó érzés fogott el mindnyájunkat: végre itt vagyunk, most már nem csak „Four Fathers Menni Amerika”, hanem Four Fathers Lenni Amerika”! A buffaloi koncert este 7 órára volt meghirdetve, jó lett volna odaérni legalább 1 órával a kezdés előtt, hogy a hangosítást, melyet András hozott (tehát még nem ismertük annak működését) kipróbáljuk. Hajtottunk tehát rendesen, az út- és látási viszonyoknak megfelelően a lehető leggyorsabban. Ez itt az USA-ban autópályán 65 mérföld/óra sebességet jelent, ami kb. 104-105 km/óra. Mégsem tűnt cammogásnak, mert a forgalom igen nagy volt – szinte folyamatosan hömpölygött az autó-áradat a 2, időnként 3 sávban. Két rövid megállással tettük meg a mintegy 720 km-t (tegnapi bejegyzésnél tévesen írtam: nem 450 km, hanem mérföld!) és este 6.40-kor megálltunk a buffaloi Magyarok Házánál. Azt gondoltuk hogy nagyon el vagyunk késve, ehhez képest házigazdáink nagyon nyugodtan és kedvesen fogadtak. A mintegy 50 főből álló társaság – kiknek javarésze 56-os magyar, tehát több mint 50 éve élnek itt – éppen vacsorázott, hiszen az esti program így lett meghirdetve. Mi sem idegeskedtünk hát, hanem szépen bepakoltuk a hangosítást, felvettük a fellépő ruhánkat és kényelmesen megvacsoráztunk: marhapörkölt volt nokedlivel és ecetes uborkával. Legörgettünk mellé egy kanadai sört és kezdtük a koncertet. A műsort úgy állítottuk össze, hogy csak magyar nyelven énekeltünk, kifejezett szándékunk volt hogy a tengerentúli közönségnek nem énekelünk angolul. Nagyon hálásak voltak ezért a buffaloi magyarok, mert annak ellenére hogy nem sok dalunkat ismerték, tetszett nekik a műsor és hamar ráhangolódtak a mi előadásmódunkból fakadó jókedvre, humorra és a vége felé már együtt énekeltek velünk. Érdekes volt a koncert után beszélgetni az emberekkel: egyikük elárulta hogy szerinte az átlag-életkor kb. 70 év ebben a közösségben, hiszen 56-ban már felnőttként emigráltak az USA-ba, volt aki nem is járt azóta Magyarországon. Ennek ellenére jó kedélyű és kedves igaz magyar embereket ismerhettünk meg, akik nagy szeretettel és figyelemmel voltak irányunkban. Jó későre járt mire elindultunk – összepakoltuk a cuccot,  átöltöztünk, búcsúzkodtunk - , elmúlt már éjfél mire a határ felé vettük az irányt és izgatottan vártuk az éjjeli Niagara látványát. A határhoz érve azonban a kanadai határőr az utánfutóban rejlő dolgok után érdeklődött. Elmondtuk, hogy a csomagjaink és néhány technikai dolog van benne, azt is elárultuk, hogy zenészek vagyunk és Torontóba igyekszünk egy meghallgatásra. Na, ezt nem kellett volna mondani, rögtön gyanút fogtak, hogy valószínűleg mi lehetünk az egyik legádázabb nemzetközi illegális munkavállalók, bevándorlók, dezertőrök ezen a világon. Betereltek bennünket a hivatalba, ahol egy kedvesnek egyáltalán nem mondható hölgy olyan papírt kért tőlünk, amelyet a kanadai meghívóink írtak számunkra. Hát ez éppen nem volt nálunk, András pen-drive-ján volt csupán elérhető ilyen jellegű dokumentáció. A határőrökben pedig nem volt annyi segítőkészség hogy kinyomtassanak nekünk bármit is. Nekik sokkal kényelmesebb volt, hogy visszafordítottak minket. Nem akartuk elhinni, hogy ilyen létezik, de be kellett látnunk, hogy a bürokrácia és bizalmatlanság az nem ismer (ország) határokat. Úgy léptünk hát be ismét az Egyesült Államokba (ezen a napon már másodszor) hogy nem is voltunk másik országba. Kényszer-szállást kerestünk és találtunk (sajnos a kanadai hotelt le kellett mondanunk): egy igazi, amerikai filmekből ismerős típusú autós motelben szálltunk meg. Utánfutós kisbuszunk közvetlenül az ajtó előtt parkolt, gyorsan kipakoltunk s egy rövid tisztálkodás után ájultan zuhantunk az ágyba 26 (!) órai ébrenlét után…