A Four Fathers Énekegyüttes hivatalos webnaplója

Január vagy nem január, ismét gyönyörű napsütéses reggelre ébredtünk. Dél körül. A kései reggeli elfogyasztása után kicsit kóvályogtunk mindannyian az előző este elfogyasztott pezsgők és poncha-k miatt. Nem is fogtunk bele semmi konkrét tevékenységbe, mégis hamar eltelt az idő. Ebédre Mesi tejfölös krumplilevest és gombapörköltet készített. Jóízűen belakmároztunk és némi pihenés után mentünk az újévi koncert helyszínére. Az óvárosban található anglikán templom vasárnaponként barátaink rendelkezésére áll, nyár óta rendszeresen adnak itt zenés estéket s mindig szép számmal van közönségük. A templomnak remek akusztikája van, mégis szerettünk volna hangosítást igénybe venni, mivel kicsit betegeskedtünk és fáradtak is voltunk eddigre. Pepó minden igyekezete ellenére azonban nem sikerült megszerezni azt az erősítőt és mikrofonokat, amelyek pedig felesben az övék. Zenésztársa ugyanis elutazott és az ő házába volt bezárva a cucc. Kicsit feszülten sétáltunk el egy közeli kávézóba, hogy átbeszéljük a műsort: melyek azok a számok, amelyek akusztikusan is jól szólnak, mit fogunk énekelni. Mindemellett megkértem Pepót, hogy a konferálásban legyen segítségemre, az ő számára is készíteni kellett egy műsortervet. Leültünk és írogatni kezdtem, ám ahogy leért a kávé, éreztem hogy valami nem stimmel. Akkor még nem állt össze a kép, ami később már nyilvánvalóvá vált: ebédre tejfölös krumplileves, tejfölös gombapörkölt nokedlivel… erre nem volt nagy ötlet tejszínes kávét kérni. Percek alatt változtam át a koncertre készülő lelkes és komoly férfiúból a sírás szélén álló gügyögő gyermekké. Magamra laza mosolyt erőltetve kérdeztem meg, hogy merre van a mosdó, majd sebes léptekkel indultam el arrafelé.  A kávézó mellékhelyisége azonban teljesen alkalmatlannak tűnt arra hogy könnyítsek magamon, ráadásul éppen előttem foglalták el a számomra megfelelő cellát. Azonnali indulásra sarkalltam a többieket, majd gyors léptekkel magam is elindultam a templom felé. Időnként azonban meg kellett állnom, mert a rosszullét környékezett. Közben még a műsort is írogattam, hogy legyen miből konferálni. A templom udvarán levő férfi wc  persze foglalt volt, sőt még álldogáltak is előtte - így kénytelen voltam a mozgáskorlátozottak részére fenntartott helyiség felé venni az irányt.  Itt azonban megismétlődött a kávézóban lezajlott jelenet: pont előttem sántikált be a wc-be egy úriember, aki bizonyára a koncertünkre jött és látszott rajta hogy nagyon ráér. Nem volt mit tenni, várnom kellett. Miközben vajúdó kismamáktól ellesett légzőgyakorlatokat végeztem, lepergett előttem életem filmje. Pont az utolsó néhány kockánál tartottam, amikor végre kinyílt az ajtó, én valahogy a bácsi mellett  berepültem a résen és már ott is voltam a célkeresztnél. Ilyenkor tizedmásodpercek és centiméterek is sokat számítanak, de szerencsém volt. Minden a megfelelő időben és a megfelelő helyre (és csak oda) került. Volt is még vagy 5 perc a koncert kezdéséig, éppen annyi hogy át tudjak öltözni szmokingba és kicsit magamhoz térjek. A többiek persze mindezt leplezetlen jókedvvel nézték végig, ez külön jólesett és sokat segített. Csak remélni tudtam hogy koncert alatt nem jön rám egy újabb roham. Szerencsére minden rendben lement, szép számú közönség előtt énekeltünk közel egy órán keresztül, a templom akusztikája is kiváló volt. Ezután még beszélgettünk, fotózkodtunk, lemezeket dedikáltunk, majd átmentünk legelső minikoncertünk helyszínére, ahol még várt ránk egy fellépés. Miután ezen is túl voltunk, Anikóékhoz mentünk, ahol Gábor fantasztikus makarónival várt bennünket. Vacsora után Gábor megmutatta házát, kertjét,  - itt lakott Gyuszi és Sanyi, de mi még Lacival nem jártunk itt. Számunkra nagyon érdekes volt az egzotikus gyümölcsökkel és növényekkel tarkított kert, a banánfák és avokádófák mellett gyönyörű színes bokrok, virágok ékesítették a jó elrendezésű, takaros portát.  Ezután jólesett kicsit megpihenni annak tudatában, hogy túl vagyunk az utolsó fellépésen is, itt Madeirán már csak pihenés, kirándulás és laza időtöltés lesz. Ennek ellenére nem maradt már sok energiánk a tivornyázásra, a bőséges vacsora után még éjfél előtt ágyba kerültünk. Másnapra fürdést, kirándulást, helyi specialitások végigkóstolását tűztük ki célul, éreztük hogy szükségünk lesz majd az erőnkre.

Az év utolsó napja is szép napsütéssel indult, 9 óra körül ébredtünk és a reggeli után nekiláttunk megtervezni a napot. Hivatalos dolgunk csak estére volt, szállodás-éttermes mini-fellépések vártak ránk. Ennek kapcsán Pepóval be kellett mennünk délelőtt Funchalba, hogy megnézzük az egyik szálloda 4 éttermét, ahol majd este énekelni fogunk. A szálloda egészen az óceán partján fekszik, kb. 500 szobája van,  hatalmas területet foglal el - de nem építették magasra, inkább több épületrész van egymásba fonódva. Az óceán felőli oldalon pedig több szabadtéri medence, bárok, koktélpultok húzódnak meg a pálmafák alatt. Igazán ideális hely a pihenésre, kikapcsolódásra. Voltak is sokan, több mint 80%-os telítettség mellett estére minden étterembe nagy bulit, vacsorát terveztek. Ezeket az éttermeket, helyszíneket jártuk be, mindenhol megnéztük az akusztikai viszonyokat, hogy hol tudunk elhelyezkedni, hol látnak-hallanak minket a legjobban. Az egyik bárban kis színpad is volt, ahol hangosítást biztosítottak számunkra. Miután ezt is beállítottuk, átmentünk a tengerpart egy másik részére, ahol egy régi, masszív erőd területén kialakított étterem termeit néztük meg. Az erőd élénk sötétsárga színe már messziről kitűnik a többi épület közül. Egyik falán egy kőbe vésett szöveg alatt az 1614-es évszámot lehetett olvasni. Klasszikus lőrésekkel ellátott vastag falai az óceán közvetlen közelében masszívan állnak. Itt helyezkedik el a város egyik legszínvonalasabb étterme, melynek több részébe is szervezték a szilveszteri vacsorát és bulit. Megnéztük és bejártuk ezeket a helyeket is, majd miután még Pepónak be kellett ugrania a bevásárlóközpontba – indultunk hazafelé. Ebéd után volt néhány óránk az esti indulásig – ezt ki is használtuk, hogy végre egy kicsit szundikáljunk. Este fél9, fél10 és fél11-kor voltak a fellépéseink, de mindjárt az elsőnél kiderült, hogy Sanyinak nem zárnak a hangszalagjai. Kicsit pánikba estünk, mert még jónéhány fellépés várt ránk ezen az estén. Gyorsan összeállítottuk azokat a számokat, amiket el tudunk majd énekelni: nem volt egyszerű, mert Sanyinak majd minden számban magasan kell kukorékolni. Kisebb torzsalkodás után végre sikerült megegyezni, hogy mely dalokat énekeljük. Így mentünk át abba a szállodába, ahol délelőtt jártunk. Itt négy különböző helyszín várt ránk, ahol csak az egyik helyen volt hangosítás, a többi étteremben, bárban akusztikusan kellett énekelni. Igaz, hogy nem sokat – kb. 8-10 percet kértek tőlünk – de néhol evés-ivás, nevetgélés, zajongás fogadott minket, amit nem volt könnyű áténekelni. A meglepetés ereje azonban mindenhol elcsitította a közönséget. Szerencsére nagyon jól fogadták kis koncertjeinket, így kicsit fellélegezve mentünk tovább a régi erődbe, hogy még az év utolsó óráiban ott szórakoztassuk az embereket. Pláne, hogy még egy poncha-val engedtek utunkra. Talán ebben volt a gyógyír, talán abban a finom konyakban, amit az erőd-étterem-beli első fellépésünk után kaptuk, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy Sanyi szépen lassan helyrejött és a hátralévő 3 minikoncert már simán ment. A két utolsó között 11 óra után néhány perccel remek madeira borral koccintottunk a magyarországi újév kezdetére, majd az utolsó fellépés után mentünk András barátunk házába, amely Funchal-ban, a hegyoldalon helyezkedik el. Az éjféli tűzijátékot a ház teraszáról néztük. Csodálatos volt. Előttünk terült el egész Funchal s ameddig a szem ellátott, a part mentén végig, egy-más után robbantak a petárdák, a tűzijátékok pontosan, összehangoltan szórták az égre fényes gömbjeiket. Gyönyörködés közben bontottuk a pezsgőket, majd koccintás után vacsoráztunk: finom fűszeres, kicsit pikáns tepsis hús, rakott krumpli, töltött káposzta és majonézes virslisaláta volt a menü. Mellé csúszott szépen továbbra is a poncha, a pezsgő és a jóféle vörösbor. Jó beszélgetés mellett észre sem vettük és már 4 óra volt. Mentünk haza, hiszen 1-én még egy nagyobb és egy kisebb koncert várt ránk.

Talán egy cseppecskét tudtunk volna még aludni, de valamiért nem sikerült. 9-kor már gyermekzsivajtól hangos a ház, friss kávé és rántotta illata lengi be a lakást, hamar elmúlik az álmosság az ember szeméből. Jól is esik a finom reggeli, amúgy is nagy napnak nézünk elébe, hiszen kiutazásunk értelme, célja a két nagy koncert vár ránk délután és este. Délelőtt Pepónak be kellett menni a városba, csakúgy Emesének is dolga volt, Laci ment vele segítségnek. Mézeseket vittek egy szállodába, amiket az utóbbi időben Emese sütöget. Persze nem szokványos mézeskalácsokat kell elképzelni, hanem gyönyörű, művészi színvonalon kivitelezett és ráadásul nagyon finom süteményeket. Már érkezésünk estéjén láttuk a konyhában e remekművek egy-egy példányát, majd megnéztük azt is hogy hogyan készülnek. Valóban nagy türelmet, odafigyelést és persze kézügyességet igényel ezek elkészítése, de a végeredmény nagyon szép. Nem csoda, hogy a karácsony előtti időszakban – sőt még azután is – egyre-másra jöttek a megrendelések. Egy ilyen szállítmánnyal, több nagy doboznyi mézessel mentek be tehát a városba, én pedig itthon maradtam a négy fiúval. Igazán rendesen viselkedtek, annál is inkább, mert az Avatar-t nézték. Én közben tanulgattam még az esti koncertre, átnéztem azokat a kottákat, szövegeket amik még nem mentek olyan jól. Hamar elment az idő, megjöttek a háziak a városból, hozták az ebédnekvalót. Gyorsan el is készült a finom sajtleves és a vajon párolt lazacszeletekkel sem kellett sokat bíbelődni, rizzsel és zöldséges mártással nagyon finom volt. Sajnos az ebéd utáni szieszta megint elmaradt, fél 3-ra már a színházteremben kellett lennünk, kezdődött a próba, a hangbeállás. Amire előző nap nem tudtunk sort keríteni, azokat a számokat is átvettük, majd még egyszer átismételtünk néhány „rázósabb”, nehezebb részt. Igazi főpróba azonban nem volt, izgatottan vártuk az első előadást, ahol a nézősereg létszáma bizony elmaradt a várakozástól. Tudtuk hogy nehéz lesz becsalogatni a közönséget ezen az estén, hiszen a város méreteihez képest nagyon sok és sokféle program volt meghirdetve. 6 órakor mindezek ellenére több mint 100 ember volt a nézőtéren és izgatottan várták a kezdést. Mi is izgatottan vártuk, úgy fogtuk fel, mint az esti előadás főpróbáját – közönség előtt. Voltak még kisebb bakik, előfordult egy-két ügyetlenség vagy hiányosság, de a közönség ebből vajmi keveset vehetett észre. A főpróba pont azért lett volna jó, hogy kipróbáljuk a számok egymásutánját, összeálljon a produkció. Sanyi például az egyik közös számunk után elégedetten jött ki a takarásba, majd érdeklődve nézett a színpadra vissza, ahol kb. fél perc múlva a másik oldalról kellett volna megjelennie mikrofonnal a kezében. Hát bement erről az oldalról, levette az állványról a „miksi”-t és már dalolt is. Bevállaltunk ugyanis külön szólószámokat, ill. duetteket. Ezek is nagyon jól sikerültek, nem beszélve a saját acapella számainkról, amiket nagyon lelkes tapssal jutalmazott a közönség.  Összességében nagyon jól lement az előadás és tudtuk hogy az esti koncert még jobban fog sikerülni. Vania konferált portugálul és angolul, kicsit talán hosszabban, mint kellett volna, így majdnem két és fél óra volt az előadás. Valami égi sugallatra véletlenül elfelejtette bekonferálni az egyik számunkat, egy opera-egyveleget. Nem is bántuk annyira, mert bár nagyon jó a szám, nem volt időnk gyakorolni és bizony hangilag is eléggé megerőltető. A közönség pedig soha nem tudja hogy mit nem kap meg, ha amit kap az jó. Ez még egy réges-régi színházi bölcselet, amit gyakran szoktunk idézni. Valóban elégedett volt a közönség, bizakodva vártuk hát a következő előadást. Erre már jóval többen váltottak jegyet, egész más volt úgy énekelni, hogy két- két és félszer annyian tapsoltak, nevettek a nézőtéren. Mindent egybevéve két sikeres és színvonalas koncertet adtunk, nagyon jól szerepelt mindenki. A zenekar, a tánckar, női szólistáink és mi is kihoztuk magunkból a maximumot. Sok időnk nem volt ünnepelni azonban, mert várt még ránk két „minikoncert”: az egyik egy szülinapi meglepetés-éneklés egy szálloda éttermében éjfélkor, majd kb. 1-kor az óváros egyik hangulatos kis bárjában énekeltünk néhány számot. Mindkét helyen nagyon kedvesen és lelkesen fogadtak bennünket, a meglepetés ereje és a különleges megjelenés-hangzás nagyon tetszett közönségünknek. Utóbbi helyen meg is hívtak minket még egy poncha-ra, melynek elfogyasztása után elégedetten tértünk otthonainkba hogy kipihenjük e hosszú és tartalmas nap fáradalmait.

Ez a reggel is szép napsütéssel köszöntött ránk. December 29-én még itt is ritkán van ilyen szép idő. Az óceán tükörsima felszíne ezer színben pompázott, néhány felhő volt csupán az égen. A mai program  a délutáni helyszíni próbából és egy esti rövid fellépésből állt. Délelőtt Pepóval bementünk Funchalba, szórólapokat tettünk az egyik legnagyobb bevásárlóközpont parkolójában az autók szélvédőjére. Muszáj volt még a közönség toborzásának ezt a formáját is igénybe venni, hiszen elég sok programmal csábítják ilyenkor a városban tartózkodó turistákat. Sokan jönnek a kontinensről, hogy az ünnepeket itt töltsék, a szállodák, panziók ilyenkor megtelnek külföldi vendégekkel, akik a pihenésen túl a kikapcsolódás, szórakozás sokféle módját választhatják. Reméltük, hogy a szórólapozással még gyarapíthatjuk a közönség számát, hiszen 30-án két koncert lett meghirdetve: este 6-tól és 9-től. Elővételben még elég kevés jegy fogyott, a promócióra tehát szükség volt. A szórólapozás után bementünk még a bevásárlóközpontban található szupermarketbe, hogy vegyünk néhány élelmiszert: kenyeret, sonkát, sört, bort. Csupa fontos dolog. Ha már a városban voltunk, beugrottunk egy szállodába, ahol majd 31-én fogunk énekelni. Meg kellett nézni az éttermet, hogy hol tudunk majd énekelni, kell-e hangosítás, milyenek a körülmények. Ezután hazamentünk, ahol Emese finom ebéddel várt minket. Jó lett volna egy kicsit lepihenni, de már menni kellett a próbára, ami az előadás helyszínén, a Casino színháztermében volt. Itt már a teljes zenekar és tánckar is jelen volt, mint ahogy két női szólistánk is: Vania és Maria. Mindketten madeiraiak és kiváló énekesek, sokszor dolgoznak a zenekarral. Már előző nap is nagyon tetszett ahogy énekelnek, de most a nagyszínpadon, hangosítással még inkább meggyőződhettünk arról, hogy tehetségesek. Vania ráadásul nagyon népszerű és ismert, hiszen néhány évvel ezelőtt az itteni tehetségkutató verseny győztese volt. De nem csak jó hangja, zeneisége és stílusérzéke, hanem személyisége, színpadi jelenléte is lenyűgöző. Jó volt vele énekelni. Nagyon jó volt, hogy itt már a teljes tánckarral találkoztunk. Az egészen kicsiktől kezdve (8-10 évesek) a felnőtt táncosokig kb. 25-30-an felváltva táncolták a különböző koreográfiákat. Igazán felkészült és remek társaság, vezetőjük Jurij – mint később megtudtuk magyar származású orosz fiatalaember, - nagy gonddal és tehetséggel állította össze az adott műsorszámokhoz legjobban illő táncosokat és táncokat. Persze ez a próba is kicsit döcögve indult. A sok szereplő miatt ugyanis hosszú leállások, kottakeresgélés, egyeztetések és ismétlések fokozták a hangulatot. Kb. 2 órán keresztül nem csináltunk semmit, úgyhogy egy kicsit elkezdtünk aggódni: lesz-e időnk minden számunkat átvenni. Ráadásul tudtuk, hogy este 9-kor még vár ránk egy fellépés egy közeli étteremben, ahol „éneklő pincérek”-ként kell majd megjelennünk. A próba második fele már hatékonyabb volt, végül úgy mentünk el fél 9-kor, hogy csupán 2 számot nem vettünk át. Megbeszéltük, hogy visszajövünk és megvárnak minket. A fellépés, ahova igyekeztünk, a kikötőhöz közel eső óvárosban volt a Mozart étteremben. A megbeszéltek szerint teljesen spontán szépen szmokingosan bevágódtunk az étterem közepébe és minden átmenet nélkül elkezdtünk énekelni. A hatás – mint ahogy a későbbiekben is – nem maradt el: a meglepetés és csodálkozás után nagy tetszést és sikert aratott a kb. 10-12 perces kis műsorunk. Ez volt az első ilyen jellegű fellépés, de tudtuk, hogy még sok ilyen vár ránk az elkövetkező napokban. Miután itt végeztünk, szaladtunk vissza a Casino-ba (nem játszani, próbálni!), ahol azonban időközben befejezték a próbát. Átvették nélkülünk azt a két számot amit még be kellett állítani és szépen hazament mindenki. Örültünk is meg nem is. Viszont megtudtuk, hogy másnap lesz még lehetőség próbálni a kora délutáni órákban. Megbeszéltük, hogy hazafelé menet megállunk Camara de Lobos falucskának a kikötőjében, ahol nagyon jól készítik a poncha-t. Tényleg jól készítik. Megkóstoltunk hármat is. Nagyon jó szokás, hogy a vendéglőkben, éttermekben, kocsmákban az italt fogyasztó vendégeknek kérés nélkül felszolgálnak az italok mellé héjas mogyorót és egy helyi specialitást: tremocos (tremószus). Ez egy babféleség, amit fokhagymás, zöldfűszeres, ecetes lében pácolnak s amit evéskor meg kell szabadítani a kicsit keményebb héjától. Megittuk, megettük amit lehetett, majd elváltunk egymástól és hazafelé igyekeztünk. Pepó viszont már sokszor emlegetett egy kiskocsmát, ami az ő falujuk határában van, ráadásul útba esik – megbeszéltük, hogy hármasban még betérünk oda egy pohárkára. Négy pohár sikerült, azért csak annyi, mert éjfélkor záróra volt és tényleg ki is tessékeltek minket a „Szamaras”-ból. A kocsma előtt ugyanis egy dekor-csacsi áll a maga plasztik-valóságában, vidám tekintete és égnek álló két hatalmas füle már messziről csábítja a szomjas vándort. Amikor záróra van, a szamarat behurcolják az út mellől, ilyenkor még egy kört ki lehet kérni s azzal vége. Kikértük s azzal vége. Lett volna, ha otthon még nem isszuk meg a maradék cukornád pálinkát. Mikor már annak is a nyakára hágtunk, az otthonról hozott pálinkából locsoltuk meg a sok beszélgetéstől és énekléstől kiszáradt torkunkat. Aztán már mégiscsak aludni kellett menni, hiszen másnap (aznap) várt ránk a két koncert.

Kései lefekvésünk ellenére aránylag kipihenve ébredtünk reggel fél 10-kor Pepó barátunk házában. Csodálatos hely. Éjjeli érkezésünkkor nem sokat láttunk a tájból, néhány kilométer autóút és egy kis kanyargás után csak sejtettük, hogy szép helyen van a ház. A hegyoldalba álmodott otthon Quinta Grande nevű faluban van. A falut nem hagyományos településként kell elképzelni. -  a meredek, sziklás hegyre futó utak mentén rendszertelenül, különböző méretben és stílusban épült házak, kisebb-nagyobb kerítés nélküli kertjeikkel inkább nyaraló-vidéknek tűnnek. Mindenhol sok egzotikus növény, pálmafák, kaktuszok, örökzöldek, színes virágok tarkítják a néhol szerény és szegényes házikók környékét. Pepó többszintes háza az egyik hegy oldalában helyezkedik el. A meredek hegyi szerpentinről egy még meredekebb kocsifelhajtó fut be a ház aljában található garázsba. Innen néhány lépcső vezet a teraszosan művelt kert mellett a ház alsó szintjére. Itt található a nappali, a konyha, az étkező helység, vendégszoba és fürdőszoba. Az emeleten két gyerekszoba, dolgozószoba és hálószoba. Minden nagyon szépen, ízlésesen és praktikusan van berendezve, de ezt csak ezen a reggelen tudtuk alaposabban szemügyre venni, hiszen tegnapi kései érkezésünkkor már nem akartuk a családot zavarni. Most azonban a kilátásban is gyönyörködhettünk: a ház ablakai egytől-egyig az óceánra néznek, a tornácos kialakítású teraszról hosszú percekig bámultuk a hatalmas, végtelen víz kékjét. A kilátás azonnal rabul ejtett. De nem volt idő sokat raboskodni, mert 11-kor már zongorás próbára kellett mennünk Funchalba. Gyors reggeli után bekanyarogtunk a városba, majd a próba után visszaautóztunk ebédelni. Ebéd utáni szunyókálás helyett már mentünk is vissza a délután 3-kor kezdődő zenekaros próbára. Itt már táncosok is voltak, így először azokat a számokat vettük át amiben ők vannak. Kicsit akadozva, nehezen ment a próba, hiányoztak kották és néha senki sem tudta hogy hol járunk, de azért csak sikerült összerázni a számokat. Fél 6-kor el kellett hagynunk a próbatermet, ezután a helyi televízió székházába mentünk. Anikó leszervezett nekünk egy élő adásban való éneklést. Nagyon kedvesen fogadtak bennünket, némi várakozás után kipróbáltuk a hangosítást, majd sminkelés után a büfében múlattuk az időt. Mondanom sem kell, hogy sört fogyasztottunk: arra nem számítottunk azonban hogy a világ legkisebb üvegében szolgálják fel. Nem értettük, hogy lehet ez gazdaságos: az üveg többe kerülhet, mint a benne lévő sör. Ha lett volna időnk, biztosan körberakjuk a kerek asztalkát, de fél 8-kor már a stúdióban kellett énekelni. Jól sikerült, mint ahogy a második dal is, amit jó fél óra után szintén élő adásban énekeltünk. Előtte Anikó beszélt néhány szót a koncertről és rólunk. Reméljük sokan nézték az adást és sokan lesznek a koncerten. Ezután mind a négyen Pepóékhoz mentünk, ahol Emese és a négy fiú már vártak ránk. Nagyszerű és rendkívüli vacsorával kedveskedtek nekünk. Néhány éve az Azori-szigeteken tanult recept alapján, egy kicsit azt magyarosítva, variálva nagyon finom marhahúsos ételt kaptunk. Egy speciális agyagedényben fehér és vörösborban sokféle fűszerrel pácolt és egyben megsütött-főtt csoda mindenkinek nagyon ízlett. Jól csúszott rá a jóféle vörösbor vagy sör, sőt még a helyi specialitásból, a poncha-ból is megittunk néhány pohárkával. Ez az ital tulajdonképpen egy koktél: frissen facsart narancs, citrom leve cukorral, mézzel és cukornád-pálinkával mixelve. Kicsit csalós, mert nagyon itatja magát, az ember nem érzi a tömény szesz erejét, csak a gyümölcsök zamatát. Megint sikerült jó sokáig ébren maradni, a remek vacsora után nem is lehetett azonnal nyugovóra térni, de tudtuk hogy másnap nem kell korán kelni… ismét tartalmas szép hosszú napon vagyunk túl…

Elérkezett hát a várva várt nap, az utazás napja: december 27. A megbeszéltek szerint 2 órával a gép indulása előtt találkoztunk Ferihegyen, bocsánat, a Liszt Ferenc reptéren. Hatalmas köd ereszkedett a városra, gondoltuk, hogy emiatt késnek majd a járatok – felsejlett a két évvel ezelőtti kaland, - biztosra vettük, hogy rumli lesz az indulás körül. Mivel barátaink várnak minket Madeirán, megbeszéltük, hogy mindenki hoz egy kis hazait: pálinkát, bort, egyéb nyalánkságokat. Persze ezeket csak bőröndbe lehet utaztatni, a csomagolást mindenki nagy gonddal végezte otthon. Külön zacskókba csomagolva, pille palackokba töltögetve várták az utazást a jóféle pálinkák s hogy biztosra menjünk a poggyászok sérthetetlensége és kinyithatatlansága terén, azt is megbeszéltük hogy befóliázzuk a bőröndöket. Hoztam magammal néhány tekercs folpackot, hiszen azt tudtam jól, hogy igen drágán mérik az efféle szolgáltatást a reptéren. Jutott volna mindenkinek, de Gyuszi és Sanyi nem bíztak a házilagos megoldás biztonságában, ezért ők a fizetős megoldást választották. Amíg ők ezt intézték, Lacival kiválasztottunk egy látszólag kevésbé forgalmas helyet, a mozgólépcsők mögött hátul. Elkezdtük szépen fóliázni a bőröndöket, még videó is készült róla, igen hangulatos volt. Amikor ugyanis nekiláttunk, varázsütésre felélénkült a forgalom a reptérnek ezen a részén. Takarítónők, biztonsági őrök, stewardessek és karbantartók hada jelent meg és mindegyiknek rendkívül fontos dolga akadt azon a területen. Pont abban a 10 percben kellett több tucat bőröndszállító szekeret elvonultatni, a takarítóknál pedig biztos váltás volt, mert hatalmas kocsikkal vágtáztak izgatottan ide-oda és persze mindenhol útban voltunk. Vagy négyszer változtattunk a helyünkön, mire készen lettünk. Közben persze jókedvünk töretlen maradt, már csak azért is mert mikor Laci félig befóliázta bőröndjét, akkor jutott eszébe, hogy a mappája a sok tanulnivalóval bennmaradt a csomagban. Nagy nehezen kihalászta, miközben már mindenki minket nézett a környéken és rendkívül jól szórakoztak azon hogy mennyire szeretnénk mi észrevétlenek maradni. Hát nem sikerült. Ahogy azonban befejeztük a fóliázást, ismét teljesen üres és kihalt lett a reptér ezen félreeső része. Becsekkolás után találkoztunk egy régi jó barátunk fiával: Ádám mentősként dolgozik a reptéren néhány hónapja, éppen ügyeletes volt. Felajánlotta hogy elkísér bennünket a beszállásig, különös tekintettel az új terminál egyik kocsmájában tartó sör-akcióra: kettőt fizet egyet kap! Muszáj volt kihasználni ezt a kedvező ajánlatot, hiszen köztudott, hogy a reptereken igen borsos áron mérnek mindent. Meglepően még jól is esett. Közben megtudtuk, hogy a lisszaboni gép Prágán keresztül megy, leszállás után azonban nem lehet  elhagynunk a gépet, csak üldögélhetünk majd egy helyben. Így is történt. Mivel azonban még dél előtt ettünk, lassan jó lett volna valami táplálékhoz jutni. Mire ismét felszállt a gép Lisszabon felé, már igencsak megéheztünk, epedve vártuk a finom portugál vacsorát. Jött is hamarosan a parádés összeállítás: egy gyufásdoboz méretű szendvics és fahéjas tejberizs gyűszűben. Meg egy csoki. Twix. Ritka és szép pillanat, mikor az ember közvetlenül evés után üvöltve bőg az éhségtől. Ezzel nem csak mi voltunk így: Pestről velünk tartó útitársaink arcán is láttuk a csalódottságot. Alig vártuk hogy Lisszabonba érkezzünk, ahol néhány hamburger és szendvics elfogyasztása után végre elégedetten kortyolgattuk a portugál sört. Volt időnk a madeirai gép indulásáig, kényelmesen mentünk át a másik terminálba s innen már sima utunk volt Funchalig. A leszállás csodálatos élmény: éjszakai kivilágításban, mint egy ékszerdoboz a fekete óceán közepén várt ránk a sziget. S várt ránk a reptéren barátunk, Pepó, legnagyobb fiával, Zsomborral, majd kisvártatva Anikó és Gábor is megérkeztek. Jó volt látni őket, hiszen nagyon régen találkoztunk – volt is megbeszélnivaló bőven. Hiába a hosszú út és az ezzel járó fáradalmak, elmúlt már hajnali 4 óra mire ágyba kerültünk…

Kedves Mindenki!

Több mint két év telt el nagy tengerentúli kalandjaink óta...sok minden történt velünk itthon is, de ezt a blogot alapvetően azért indítottam, hogy külföldi útjainkról számoljak be. Azóta sajnos, mint Four Fathers nem voltunk külföldön, kórusainkkal vagy magánúton léptük át csupán országunk határát. Idén augusztus végén azonban úgy hozta a sors, hogy mégis együtt utaztunk ki egy közös produkció végett Weimar-ba. Mivel mindkét kórus autóbusz-indulása reggel 8-ra volt kiírva, nekünk pedig Békásmegyeren volt leszervezve egy matiné műsor délelőtt 11 órára, világos volt, hogy külön járművel kell majd Németországba mennünk. Laci autójára esett a választás, hiszen a legjobb fogyasztású, karbantartott és kényelmes járgányra volt szükségünk. Augusztus elején szervízben is volt a kocsi, így nyugodtan vágtunk neki a közel 900 km-es útnak. Nem kellett sietnünk, aznap nem volt program, csupán a másnap délelőtti próba miatt volt indokolt az esti érkezés. Kényelmesen indultunk hát el Budapestről s nemsokára már Szlovákia kissé "kattogós", minket a régi M7-es autópályára emlékeztető sztrádáján róttuk a kilométereket. Amint átértünk Csehországba, eleredt az eső, a szürke égbolton setét fellegek ontották ránk sűrű könnyeiket. Felkapcsolt világítással, az ablaktörlő folyamatos használata mellett Laci egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a műszerfalon a kijelzők elkezdtek "rendetlenkedni". Összefüggéstelenül hol ki- hol bekapcsoltak lámpák, a kilométeróra mutatója időnként elfáradt és erős tempónk ellenére nullát mutatott. Aztán megint helyrejött és megint elfáradt. Így ment ez egy darabig, mi pedig csak találgatni tudtuk, hogy mi lehet a baj. Abban egyetértettünk, hogy valami elektromos probléma van, abban is megegyeztünk hogy a legközelebbi benzinkútnál megállunk és megnézzük, megnézetjük az autót. Prága környékén voltunk ekkor, hamarosan meg is álltunk egy benzinkútnál. Ahogy az autót leállítottuk, az újraindítás már nem sikerült: az akkumulátor lemerült... Hajjaj! Még alig jutottunk túl az út felén, itt állunk egy útszéli benzinkútnál, szakadó esőben, lemerült akksival! Laci kissé értetlenül állt a dolog előtt, hiszen néhány héttel az utazás előtt vett új akkumulátort és az autó elektronikáját is átnézette. Mindegy, tenni kell valamit, az utat folytatni, estére megérkezni Weimarba! Az világos volt hogy feltölteni nincs sem időnk, sem lehetőségünk, különben is, lehet hogy teljesen rossz az akksi. A kút shopjában azonban nem volt olyan, ami jó lett volna az autóba, ezért segítséget kértünk és két fiatalember nemsokára bebikázta az autót, újra járt a motor. Csak remélni tudtuk hogy elvisz minket egy következő benzinkúthoz, ahol talán lesz olyan akkumulátor, ami jó a kocsiba. Nosza, bepattantunk és elsuhantunk kb. 10 km-t,  - természetesen a műszerfal mutatóinak mókás játékától kísérve. Ennél a benzinkútnál lehetett kapni megfelelő akksit, igaz, nem volt olcsó, de legalább jó drága! Mindegy. Muszáj volt megvenni, a beszerelés után pedig vidáman duruzsolt a motor, folytathattuk az utat. Ekkor már szép lassan esteledett, mi pedig még jó 300 km-nek néztünk elébe. Nem baj, az autó jól ment, a műszerek nem helytelenkedtek, másfél órát elvesztegettünk ugyan, de töretlen lelkesedéssel mentünk Weimar felé. Németországban egy kicsit bolyongtunk még az autópálya nem egyértelmű, talán még keletnémetes beütésű rendszertelen és ellentmondásos tábláinak köszönhetően, de aztán este 10 körül már megpillantottuk Weimar fényeit. Amint azonban átléptük a város határát - a GPS szerint néhány km volt hátra úticélunk, a Leonardo Hotelig - a műszerek ismét elkezdték szilaj táncukat, értésünkre adva, hogy a probléma nem oldódott meg, csupán fel lett függesztve egy kis időre. Olyannyira volt kiszámolva az autó ereje, hogy a szállodától néhány száz méterre teljesen leállt s egy mellékutcába kellett betolnunk hogy aránylag szabályosan parkoljon. Csomagjainkkal így gyalogosan közelíttettük meg az objektumot, annak reményében, hogy hamarosan elfoglalva szobáinkat lemoshatjuk néhány sörrel a hosszú út porát. Így is történt. Persze kollégáink még ébren voltak, mindenkinek egyenként el kellett mondani, hogy mi történt az autóval. Nagyon sok ötletet, még több találgatást kaptunk arra vonatkozóan, hogy mit tegyünk másnap vagy harmadnap, hiszen valahogy haza kell majd jutnunk. Egyelőre azonban úgysem tudtunk volna mit tenni, így ősi szokás szerint az ivást választottuk a probléma megoldásának felfüggesztése végett. Másnap próba, előadás, minden rendben ment, - közben Laci kapott néhány használható tippet, segítséget. Hazaindulás reggelén "bebikázás" után egyenesen a város szélén található márkaszervízbe mentünk, ahol be is vállalták az autó átvizsgálását, megjavítását. A néhány órai várakozást kihasználva mindkét (a régi, és a Prága mellett vásárolt új) akkumulátort feltettük a szervíz által felajánlott töltőkre, közben sétáltunk, boltba mentünk, ütöttük az időt agyon. Kb. két óra múlva elkezdtek foglalkozni az autóval s hamarosan kiderült, hogy generátor-probléma van. Megjavítani nem tudják, de tudnak hozatni a közeli Jénából egy újat. Ennek az ára azonban igen borsos volt, várni is kellett volna rá, így úgy döntöttünk, hogy a két félig feltöltött akksival nekivágunk az útnak. Számolgattunk: ha csak annyit bírnak, mint idefele úton, akkor hazajutunk. Hát nem így lett. Alig tettünk meg 100 km-t, az egyik már fel is mondta a szolgálatot. Hangulatos volt ahogy egy német kisváros egyik forgalmas kereszteződésében tologattuk az autót a kissé emelkedős úton...Volt ott dudaszó, álmélkodás, kedves verbális buzdítás németül és kevésbé kedves káromkodás magyarul. Nem volt mit tenni, az út szélén kicseréltük az akksikat, betoltuk az autót és folytattuk az utat. Most már tényleg nem tudtuk hogy hányadán állunk, így hosszas tanakodás következett: keressünk-e újabb szervízt, vegyünk-e újabb akkumulátort, ha igen, mindezt hol? Autópálya mellett vagy valamelyik városban? Nem tudtunk dűlőre jutni, így csak mentünk-mentünk a nagy bizonytalanságban. Nemsokára átértünk Csehországba, Prága után pedig megálltunk egy benzinkútnál. Nem tudtuk, hogy mennyi van még az (akkor már második) akksiban, így le sem állítva a motort megkérdeztük, hogy van-e megfelelő akkumulátor a shop-ban. Volt. Megvettük. Betettük. Drukkoltunk. Imádkoztunk. Hazajöttünk. Hát így járta meg a Four Fathers Weimart három akksival! Utóbb kiderült, mindhárom tökéletes és használható, Laci hamarosan el is tudta passzolni normál áron. A generátort megjavíttatta a német ajánlat töredékéért, az autó azóta is tökéletesen működik. Hogy mi volt a baj? Azóta sem tudjuk biztosan. Egy dolog biztos: ha a Four Fathers külföldre megy, valami szokatlannak, megmagyarázhatatlannak történnie kell. Ezért írtam le e kis kalandot most, hiszen holnap újabb szép utazás vár ránk: Madeira. Régóta készülünk már e szép szigetre, - barátunk Pepó meghívására és szervezésével végre sikerült néhány koncertet lekötni... bizakodva várjuk hát az utazást, az újabb kalandokat, remélem lesz miről írnom! Hát majd írok! :-)

12. nap: 2009-10-12

Elérkezett hát nagy kalandunk utolsó napja, már ami az amerikai kontinensen való tartózkodásunkat illeti. Este fél 8-as Rómába induló gépünk hajnalban érkezik meg majd – ekkor visszaállunk 6 órát – és este 9-kor indulunk tovább haza Budapestre. De addig még itt volt ez az utolsó napunk, izgatottan vártuk Péter érkezését. Jött is értünk pontosan, már délelőtt 10-kor bent voltunk New York szívében. Mivel a szálláshoz nem járt reggeli, így azzal kezdtünk: egy gyorsétteremben készíttettünk magunknak tojásrántottás-szalonnás szendvicset, befaltunk és máris mentünk a tengerpartra hogy megnézzük a Szabadság-szobrot. Arra nem is mertünk gondolni hogy hajóval vagy éppen helikopterről közelítsük meg: hosszú sorok kígyóztak a jegypénztáraknál, naponta több ezer ember akarja látni a város szimbólumát. Mi csak lesétáltunk a vízpartra és készítettünk néhány fotót. Az autót már korábban letettük egy parkolóban, így ezután metróval mentünk beljebb a városba. A metró világa pont olyan mint ahogyan mi a filmekből ismerhetjük: annak ellenére hogy ünnepnap volt, sokan és sokféle emberek utaztak, az aluljárókban utcazenészek és mindenfelé rendőrök. A 8 évvel ezelőtti sajnálatos események óta naponta kb. 20ezer rendőr teljesít szolgálatot a városban, egy részük civilben figyel a közbiztonságra. A 34. utca és a Broadway sarkán szálltunk le, megnéztük az Empire State Building-et, betértünk néhány üzletbe, csavarogtunk és vásárolgattunk. Tudtuk hogy nincs sok időnk, ezért döntenünk kellett hogy mit akarunk megnézni: a China Town vagy a Central Park, esetleg az E.S.B. tetejéről való kilátás jöhetett szóba. Végül a kínai negyed mellett döntöttünk, bár különösebben nem vágytunk oda, de ez tűnt időben a leginkább behatárolható programnak. Elmetróztunk hát oda, megnéztünk rengeteg felesleges csecsebecsét, (amivel amúgy is elárasztják a város utcáit), bekukkantottunk egy-két egzotikus tengeri herkentyűket kínáló árus boltjába és már mentünk is vissza a Wall Street felé. Ezen a részen tettük le reggel az autót s már akkor láttuk hogy az ünnepnapnak köszönhetően vásárosok lepték el a környéket. A sok bóvli mellett dél-amerikai ruhák, kézzel készített ékszerek, indiai és afrikai portékák várták hogy valaki megveszi őket. Várhatták is, mert rengeteg ember volt az utcákon. Az Egyesült Államokban amúgy is, de itt New Yorkban különösen úrrá lett rajtunk az érzés hogy tömeg van mindenhol. Nagy az ország, de eléggé elszórtan élnek rajta, városokban, nagyvárosokban zajlik az élet. A keleti part különösen zsúfolt, úgy az autópályák, mint a metrószerelvények, az áruházak és a parkolók, az idegenforgalmi látnivalók és a piacok: mindenhol mindig emberáradat van. Miután beszereztük azt a néhány elengedhetetlenül szükséges helyi nevezetességekkel tarkított ajándékot,  ismét megéheztünk. Mivel sokféle árus volt itt, úgy határoztunk hogy különlegességeket eszünk: először egy equadori sütöde húsos lepényét, majd  fűszeres-vajas texasi sült kukoricát és mexikói bárány-gyrost tettünk az arc mögé. Parádésan befaltunk, de hát hosszú útnak néztünk elébe. Ezután már mentünk is a reptérre, ahol elbúcsúztunk Pétertől és itteni szervező-menedzserünktől Andrástól. Időben kiértünk, nem szerettük volna lekésni a gépet. Mindezek után már meg sem lepődtünk, amikor a beszállás előtt egy órával bejelentették hogy ez a járat késni fog. Először azt mondták hogy kb. háromnegyed órát, majd másfél órát konferáltak be. Egész odavoltunk a meghatottságtól: nehezen engedtek be az országba, de nehezen is jutunk ki belőle. Kiderült hogy a gépünk javítását nem tudták elvégezni, így előszedtek egy tartalék-gépet és bejelentették hogy lehet beszállni. Ezzel együtt csupán egy órás késéssel  indultunk el, a kapitány bemondta a fedélzeti hangszórókon hogy bele fog húzni és pontos érkezést ígért. Filmnézős, zenehallgatós, evős-ivós, szundikálós 8 órás utazás következett, melynek végén gyönyörű napos időben, európai idő szerint délelőtt fél 11-kor leszálltunk Rómában.

11.nap: 2009-10-11

Az autós motel reggelizője nem várt bennünket különösebben gazdag választékkal, inkább helyi érdekességek, finomságok voltak. Saját készítésű goffrival kedveskedhettünk magunknak, melyet egy elektromos sütőben kellett megcsinálni. A nyers, folyékony tésztát egy tartályból kellett kis bögrébe csapolni, ezt beleönteni a sütőbe, azt lezárni és megfordítani: elindult egy számláló és bő két perc múlva kész volt a friss goffri. Lehetett rá juharszirupot önteni vagy lekvárral megkenni. Finom volt. Érdekes volt még a mélyhűtött zsemle, amit fagyos állapotban kellett kettévágni és belehelyezni a kenyérpirítóba. Ezzel is elbíbelődtünk egy kicsit, így volt már vagy 11 óra mire útnak indultunk New York felé. A mai program érdekesnek ígérkezett: Laci gyerekkori barátjával Petivel beszéltük meg hogy elmegyünk hozzá new jersey-i otthonába, ahol babgulyással vár minket. Belehúztunk hát és a jó 200 mérföldes utat egyszeri megállással 3 és fél óra alatt megtettük. Keresztül kellett mennünk New Yorkon, de szerencsére nem volt nagy forgalom, a szállodát hamar megtaláltuk és odahívtuk Pétert. Hatalmas terepjáróval érkezett, így befértünk valamennyien. New Jersey szép csendes kertvárosi részén lakik családjával: felesége és két kicsi lánya már vártak ránk. A kertben valóban ott volt bográcsban a remek babgulyás, egy pohárköszöntő után azonnal nekiláttunk a falatozásnak. Jó beszélgetés, néhány pohár whisky és sör mellett hamar eltelt az idő: már esteledett, mikor Peti felajánlotta hogy szívesen bevisz minket New Yorkba, nézzük meg az esti fényeknél a Manhattan egy részét. Örömmel tartottunk vele, kevesebb mint fél óra múltán már benn is voltunk New York szívében, a 42. és a Broadway sarkán. Nem győztük tekergetni a fejünket, bár képernyőn sokat láttuk már ezt a fényáradatot, forgatagot, de élőben egész más volt. Hamar magával ragadott minket a nagyváros hangulata, néhány utcányi gyaloglás után már egész otthonosan mozogtunk. Szinte minden fajta ember megfordul itt a világ minden tájáról, nehéz lenne megmondani hogy ki az igazi new yorki. Készítettünk néhány fotót, majd a már jól bevált módszer szerint leültünk meginni egy pohár amerikai sört. Ez is jólesett, pedig a rutinos utazónak mindig fel kell készülnie rá hogy véletlenül rossz sört adnak valahol. Nem így volt, szépen legörgettük a „zárót” hogy azután visszatérve a szállodába rápihenjünk a másnapra, amikor szintén Péter vezetésével visszatérünk majd Manhattanbe.

10. nap: 2009-10-10

Nehezen kászálódtunk ki ágyainkból, de a finom reggeli elfogyasztása megint megtette hatását: sikerült felébrednünk és már terveztük is az előttünk álló nap eseményeit. Mindent az esti koncerthez rendeltünk hozzá, így a bostoni városnézést és sétát is, amelyre szintén Ernő kísért el bennünket. Annak ellenére hogy szombat délelőtt volt, nagyon nagy forgalomban tettük meg a nem túl hosszú utat Boston egyik szép és érdekes városrészébe, a régi kikötőbe. Valamikor nagyon fontos kereskedelmi városközpont volt ez a rész, hiszen az ide kikötő hajókon érkezett gyümölcsök, tengeri zsákmányok és egyéb árucikkek körül zajos és nyüzsgő volt az élet. Így volt ez ezen a napon is, persze most a modern bevásárlóközpontok, áruházak és éttermek váltották fel a történelem hosszú évei alatt az egykori hatalmas piacot. Mára már csak a zöldség- és gyümölcspiac őrzi a régi idők hangulatát. Igazi vásári hangulatban sokszínű és sokféle áru kapható, néhányat nem is ismertünk, messzi tájakról érkezhettek ide, hogy aztán rátaláljanak elfogyasztójukra. Vettünk mi is körtét, óriási szilvát, fügét és mangót – gondoltuk majd jó lesz koncert után vacsorára. Néhány órányi időnket ezen a környéken töltöttük el, csavarogtunk a boltok között, nézelődtünk és rácsodálkoztunk néhány tehetséges utcai mutatványos produkciójára. Hamar eltelt az idő. Úgy terveztük hogy az ebédet valamilyen jó hangulatú és nevezetes helyi étteremben fogyasztjuk el. Több lehetőség is kínálkozott, mi végül a híres Durgin Park Étterembe ültünk be, hogy különlegesen érlelt és kezelt steak-et, valamint tenger gyümölcseit (kagylót, osztrigát, rákot) és barbecue-s oldalast fogyasszunk. Már a kezdet nagyon helyes volt: az emeleti részben kaptunk helyet, ahol asztalunkhoz vezettek minket s a pincér hölgy kedvesen bemutatkozott. Nagyon segítőkész és rendes volt, nagyban hozzájárult ahhoz hogy jó hangulatban teljék az itt eltöltött időnk. Az ételek nagyon finomak voltak, jólesett mellé a kitűnő csapolt sör. Csak egyet mertünk megkockáztatni, mert kései ebédünk után már indultunk is Boston kertvárosi részébe, készültünk az esti koncertre. Mivel a technikát is mi szállítottuk, másfél órával előtte ott kellett lennünk a helyszínen hogy legyen időnk mindenre. Persze nem így lett. Előttünk ugyanis egy indiai tánccsoport találkozója és bemutatója volt, alig maradt időnk arra hogy összeszereljük a cuccot, ráadásul az egyik hangfal megadta magát és kisebb füstölgés közepette jobblétre szenderült. De ez a körülmény sem tudta kedvünket szegni: a szokásos jó hangulatban énekeltünk és úgy éreztük hogy sikerült teljesen elvarázsolni kicsi, de lelkes közönségünket. Sajnos azért nem voltak sokan, mert – mint elmondták – hosszú hétvége van: hétfőn Kolombusz-nap miatt munkaszünetet tartanak az egész országban. Ennek ellenére sokan vásároltak a lemezeinkből és nagyon hálásak voltak hogy eljöttünk hozzájuk. Ismét élmény volt beszélgetni az itteni magyarokkal, megint sok kedves embert ismerhettünk meg. Összepakolás után indultunk New York irányába, hogy kb. egy órányira levő szállásunkat elfoglaljuk. Az autós motel mellett egy igazi hamisítatlan amerikai rock-kocsma volt, ahol élőzene mellett sok-sok ember mulatozott. Muszáj volt még hát betérnünk egy italra – bármennyire fáradtak is voltunk és nem is maradtunk sokáig – hogy  magunkba szívjuk még ezt a hangulatot.

9. nap: 2009.10.09.

Nem aludhattunk sokáig, a háziak már reggel 8 körül ébredeztek. Persze igyekeztek tekintettel lenni ránk- fáradt vándorokra, de azért csak-csak  ki kellett kászálódnunk az ágyból, mert a készülő reggelinek nagyon jó illata volt. Hagymás tojásrántotta gyulai(!) kolbásszal, zöldségekkel, felvágottak és pirítós tette ki a finom reggelit. Ezután már a szokás szerinti ejtőzés következett, ill. megnéztük egy kicsit a ház közvetlen környékét. Nagyon szép helyen, mélyen az erdőben épültek fel ezek a 4 lakásos sorházak 3 szintes lakásokkal, garázzsal, kis előkerttel. Igazán jó levegő volt, jól esett egy kis séta a ház körül. Már majdnem dél volt mire elindultunk, de nem siettünk sehova, hiszen ez a nap is szabadnap volt. Ernő barátunk vállalta hogy egész napra idegenvezetőnk lesz, így az ő javaslatára először a közeli tengerpart egy kedvelt helyét néztük meg először. Már az oda vezető út is nagyon szép volt, a dimbes-dombos vidéken átvezető kanyargó utat szép kis házikók, kisebb kastélyok szegélyezték. A homokos tengerparti rész nyáron felkapott hely, most nem volt itt senki, hiszen az óceán vize alig 12 fokos, a levegő hőmérséklete pedig 15 fok körül volt. Készítettünk néhány fotót és indultunk tovább Rockport városkába, aminek festői hangulata még ebben a cudar időben is sokakat vonzott. Voltaképpen kis kikötő és halászfalu, ami hosszú évek alatt a bostoniak kedvelt kirándulóhelye lett. Nem csoda hogy idővel minden házikóban valamilyen üzletet létesítettek: volt itt helyi festők galériája, ékszerüzlet, kézműves bolt és persze az elmaradhatatlan helyi feliratozású sapkák, pólók és egyéb tárgyak színes kínálata. Egy közkedvelt kávézóba ültünk be, ahol nagyon finom rétesek és gyümölcsös muffin-ok közül fogyasztottunk egyet-egyet. Az eső kíméletlenül rákezdett és úgy nézett ki hogy nem is hagyja abba egyhamar, így felkerekedtünk hogy Bostonban valamilyen zárt téri programot keressünk. Ernő javasolta hogy a híres Kennedy könyvtárat nézzük meg, itt érdekes és értékes dolgokat őriznek, ezenkívül belepillanthatunk kicsit az amerikai történelem és kultúra néhány érdekes részébe. A baj csak az volt, hogy ez a könyvtár a város másik felén volt és a péntek délutáni csúcsforgalomnak köszönhetően jó másfél órát kellett araszoltunk. Ennek köszönhetően éppen lekéstük a könyvár nyitva tartását, negyed 6-kor értünk oda és csak 5-ig fogadtak látogatókat. Kicsit bosszankodtunk, pláne hogy a visszafele út is a városon keresztül vezetett, ahol még a dugó szépen kitartott. Ezzel együtt autós-városnézésre váltottunk át, az esőben nemhogy kiszállni, de még fotókat sem nagyon tudtunk csinálni. Mit volt mit tenni, vártuk sorsunk jobbra fordulását, ami hamarosan bekövetkezett: a híres Cheers söröző előtt parkoltunk le és bementünk hogy egy kicsit átérezzük a helybeli hangulatot. Sikerült, finom sörkóstolás után megcsodáltuk magát a sörözőt, melynek enteriőrjét sok-sok millióan ismerik, hiszen ezt a berendezést és milliőt építették fel Hollywoodban hogy leforgassák a Cheers – sorozatot. Híres helyen fogyasztottunk tehát és ezen felbuzdulva megbeszéltük hogy (itt elég drága volt) Ernő otthonában folytatjuk majd a dorbézolást, van néhány söre meg pálinkája… nem sokat teketóriáztunk, indultunk is hamar. A háziasszony Kitty gulyást főzött, illedelmesen ettünk belőle jó nagy tányérokkal, majd hálából énekeltünk néhány dalt a háziaknak. Néhány helyen kijavították helytelen amerikai-angol kiejtésünket, egyébként szépen elszaladt az idő. Megint nem kellett altató hogy gyorsan mély álomba szenderüljünk.

8. nap: 2009.10.08.

Ez a nap is lassú és kényelmes ébredéssel és gazdag büféreggelivel indult. Volt azért egy-két érdekes és gyanús kinézetű élelem amit nem mertünk magunkhoz venni: tejbegríz-szerű, de gyanús színű almapüré, fahéjas bundás kenyér és savanyú joghurtos tejszín. Óvatosan kell ezekből fogyasztani, mert még a végén nagyobb bajoknak nézhetünk elébe! Hagyományosnak mondható rántottás, bacon-ös, kolbászkás reggelink mellé különösen jól esett hogy a hangszórókból Elvis Presley, Lous Armstrong és Bing Crosby számokat játszottak nekünk. Így lett igazi amerikai-reggeli hangulatunk! Erre a napra is kényelmes tempót terveztünk, hiszen koncert csak holnap lesz Windsorban, ma egész nap itt leszünk még. Eszébe is jutott menedzserünknek, Andrásnak hogy érdeklődjön a windsoriaknál: rendben van-e minden a koncertünk körül. Még jó hogy telefonált: kiderült hogy nagyon kevesen foglaltak előre jegyet, a szervezők nem tudták megígérni hogy teltház lesz. Rövid tanácskozás és egyeztetés után úgy döntöttünk hogy nem vállaljuk be ilyen körülmények között a koncertet, amúgy is ez kb. 600 km-es plusz út lett volna. Az eredeti terv szerint az előadás után indultunk volna Boston irányába, hogy a kb. 1000 km-es út felét megtegyük éjszaka… így ez a kényelmetlenség sem várt ránk. Együttesen úgy határoztunk hogy elindulunk innen a Niagarától Bostonba, egy nappal előbb megérkezünk, így legalább másnap már nem kell utaznunk. A windsori szervezők megértették döntésünket és sok szerencsét kívántak nekünk. Akkor még nem tudtuk hogy szükségünk is lesz rá, mégpedig hamarosan. Gyors összepakolás után még egy kis kirándulás: felmentünk abba a kilátó toronyba, amit már első nap kinéztünk magunknak, megcsodáltuk fentről is a vízesést és környékét, majd irány a határ! Viccelődtünk is hogy biztos vár minket a szigorú határőr néni és nem fog majd kiengedni az országból, csak hogy bosszantson minket. Nem így lett: a kanadai részen simán átgurultunk, ám most az USA oldalán posztoló szorgalmas határőr kislány (nem lehetett több 25 évesnél) állított félre minket. Rögtön lefagyott a mosoly szánk szegletéről, főleg mikor ki kellett szállnunk a kocsiból és mondták hogy menjünk be a főépületbe. Nem igazán tudtuk meg hogy mi volt a bajuk velünk – talán a pár nappal ezelőtti kanadai határ át nem lépésünknek volt nyoma a rendszerben – mindenesetre jól megvárakoztattak bennünket. Azt sem tudjuk hogy a háttérben mit csináltak, foglalkoztak-e az ügyünkkel vagy csak arra ment ki a játék hogy erejüket fitogtassák. Egyszer csak mondták hogy mehetünk. Hurrá! Két teljes órát várakoztunk és nem tudtuk meg hogy miért. Szép. Örökre szívünkbe véstük ezt a határátkelőhelyet, majd nagy lendülettel és kicsit megnyugodva folytattuk utunkat Boston felé. Az autópálya melletti gyorsétteremben vettünk magunkhoz élelmet és készültünk a nagy útra: még 600 km állt előttünk és már esteledett. A nap további része szerencsére már nem hozott új izgalmakat, éjjel kettőkor érkeztünk meg Ernő (András menedzserünk unokaöccse) Boston melletti házába, ahová lábujjhegyen belopóztunk és már aludtunk is…

7. nap: 2009.10.07.

Szállásunk egy tipikus autós-motel volt a Niagara vízeséstől kb. 500 méterre, ezért nem kapkodtuk el az ébredést és a reggeli kötelező gyakorlatokat. Teljes szabadnap állt előttünk, így nagyon kényelmesen 10 óra után indultunk el reggelizni egy közeli helyre. Nagyon barátságos volt ez a gyorsétterem, ahol 6.99 $-ért kínálták a büféasztalos (korlátlan fogyasztásos) reggelit. Éppen erre vágytunk, parádésan megtömtük a hasunkat tojásrántottával, bacon-nel, kolbásszal, bundás kenyérrel, goffrival, muffinnal. Visszamentünk a kis motelba és egy kis ejtőzés után elindultunk hogy kipróbáljuk a vízesés alatti hajókázást. Jónak ígérkezett a program, már napokkal ezelőtt – amikor csupán 20 percünk volt arra hogy nézelődjünk – láttuk hogy nagy kaland lehet. Ja, igen: amikor itt jártunk 4 nappal ezelőtt, még nem tudtuk hogy majd két teljes napot tölthetünk el itt. Sajnálatos dolog miatt alakult így: a Hamiltoni Magyar Házat általunk ismeretlen okokból kényszerszünetre állították s az ez időre tervezett programokat lemondták. Ennek estünk mi is áldozatul, bár a torontói koncertre néhányan átjöttek Hamilton városából és nagyon elégedettek voltak döntésükkel.

Ennek köszönhettük hát ezt a mai és holnapi szabadnapot, indultunk a vízesés felé hogy közelebbről is megnézzük ezt a természeti csodát. Nem kellett sokat sorban állnunk, lifttel jutottunk le a folyó szintjére, ahol mindenkinek szép kék vízhatlan nylon-köpenyt adtak. Gondoltuk hogy mi lesz a sorsunk… úgy is lett. Ahogy közeledtünk a vízeséshez, egyre nagyobb volt a vízpára, mikor pedig a robajló zuhatag alatt álltunk, a lezúduló víztömeg egy része – igaz hogy csak apró szemcsékben, szinte eső formájában – beterítette kis hajónkat. Mindenki egy kis lyukon kukucskált ki kék köpenye kapucnijából, kattintgatta kitűnő Kodakját különleges képek készítésének kényszeréből… mi is így tettünk, próbáltuk megörökíteni ezt a nem mindennapi élményt.

Ennyi víz láttán persze természetes emberi reakció hogy azonnal szerettünk volna valami rendes italt fogyasztani. De ahogy már írtuk nem olyan egyszerű ez ebben az országban. Az éttermek kínálatában van esetleg néhány féle sör – az viszont jó drága. Nem voltunk nagyon éhesek, de egy kis séta után beültünk egy kínai étterembe és rendeltünk egyet-egyet a legolcsóbb menüből. Mellé egy sör tűrhető áron - oszt jól van. A kis csésze leves elfogyasztását követően  azonban megjelent a pincérnő a második fogással, melynek láttán „földbe gyökerezett a gyomrunk”. Akkora adag volt, hogy ránézésre is tudtuk: a felét sem bírjuk megenni. Becsomagoltattuk azt a kb. 3 kg-nyi tésztát és 2 kg-nyi húsételt– jó lesz majd vacsorára – s mentünk további csavargások irányába. Ez nagyjából abból állt hogy a Niagara vízesés körüli szállodák és éttermek mellett meghúzódó játéktermek és bóvliboltok kínálatát kerülgettük. Néha-néha bemerészkedtünk egy boltba hogy kiválasszuk azt a legkevésbé gagyinak tűnő valamit amit ajándék gyanánt haza lehet majd hurcolni. Mint mindenhol ahol sok turista fordul meg, itt is tele vannak az üzletek giccsekkel, színes és ócska holmikkal, amelyek az adott hely sajátosságaival felöltöztetve, egy-két felirattal jó pénzért várják jövendőbeli gazdájukat. Mi is megkegyelmeztünk néhány ilyen cuccnak, amiről úgy gondoltuk hogy  a „még elmegy” kategóriába tartozik, majd ismét egy olyan helyen találtuk magunkat, ahol csapolt sört mértek arany-áron. Megkockáztattunk egyet, mivel a hatalmas játékterem közepén volt egy pult, ami fölött plazmatévén nézhettünk élő közvetítést a New York – Minnesota baseball meccsről. Kedves vendéglátónknak Ernőnek köszönhetően az elmúlt napokban sokat beszélgettünk erről a sportról és elmagyaráztattuk magunknak a játékszabályokat. Nagy megnyugvással, magabiztosan ültünk neki a meccsnek. Valami hiba csúszhatott azonban friss tanulmányainkba, mert kb. 20 perc után amikor már azt hittük hogy mindent tudunk a sportról – sőt elkezdtük élvezni a játék nézését – történt egy olyan húzás, amiről nem tudtuk hogy mire véljük. El is ment a kedvünk a további „sportolástól” elindultunk kis motelünk felé. Nagyon nem ijedtünk meg amikor néhány perc után elénk ugrott egy „WINE – SPIRITS – BEER” felirat: tudtuk mit kell tennünk. Ráadásul különleges csemegével leptük meg magunkat: mézes sört vásároltunk . Nem volt már sok út hazáig, de meg kellett kockáztatnunk s egyszersmind megismernünk annak jóleső érzését: milyen is Kanadában – a szigorú törvényi tiltás ellenére – utcán inni dobozos sört!  Jó!  Az este ezután már nem tartogatott számunkra nagy meglepetést, kis beszélgetés után ismét alvásra hajtottuk fejünket…

6. nap: 2009.10.06.

Ahogy megbeszéltük, reggel az uszodában találkoztunk, ahol néhány hossz leúszása után a kisebb medence kb. 40 fokos vizében „röfögtünk” egy kicsit. A kontinentális reggelit sokféleképpen lehet értelmezni, mi mindenképpen megtaláltuk annak módját hogy jól bekajáljunk: mozdulni se tudtunk a bőséges sajtkrémes-kenyeres-müzlis-lekváros-joghurtos-főtt tojásos-banános lakoma után! :-)

Muszáj volt még egy kicsit ejtőzni a szobánkban, azután elindultunk hogy megnézzük a város egyik nevezetességét, a TV-tornyot és a mellette levő fedett(!) baseball-stadiont. A stadion sajnos zárva volt, a TV-toronyba pedig nem mentünk fel, mivel eléggé párás-ködös-szmogos volt a levegő – nem sokat láttunk volna a városból. Innen lentről csodáltuk meg a karcsú betonkolosszust és a többi felhőkarcolót. Az épület aljában vettünk néhány teljesen felesleges tornyos porfogót, hadd örüljenek az otthoniak! :-)

Meglepett bennünket hogy milyen nagyszabású építkezések vannak folyamatban: több toronyház is épül a belvárosban,  mindegyik legalább 30 emeletes. A régi belváros hangulata már csak nyomokban fedezhető fel a nagy házak árnyékában. A kedves piros villamos is hol egy régi templom kertje, hol egy felhőkarcoló vagy egy modern áruház mellett kanyarog. Érthetetlen módon hamar megéheztünk és betettünk arc mögé egy-egy pizzát. Jó érzés ez: egy kanadai nagyvárosban magyar emberek olasz kaját esznek javarészt kínai ruhájukban és japán fényképezőgépükkel meg is örökítik azt. :-)

Derűsen vártuk hogy továbbinduljunk a városból: amit láttunk belőle, az nem tetszett annyira, amit meg nem tudtunk megnézni, azt meghagytuk egy következő alkalomra. A Niagara vízeséshez közeledvén már az autópályán szemerkélni kezdett az eső. Hurrá, lőttek az esti sétának! Nem estünk kétségbe: mit szokott csinálni az ember amikor tehetetlennek érzi magát? Vásárol vagy eszik. :-) Bizony. Kerestünk egy nagy bevásárlóközpontot, ahol ki-ki kedvére vett magának és szeretteinek ezt-azt. Ezután már persze valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan okból megint az evésen járt az eszünk. Főleg hogy az egyik szupermarketben tévedésből ALKOHOLMENTES sört vettünk. :-( Mikor belekortyoltunk, akkor éreztük csak hogy nincs valami rendben. Sok baklövést követ el az ember életében, de ez most nagyon rosszul esett! Azonnal kellett keresnünk – és szerencsére találtunk is elég hamar – egy olyan boltot ahol rendes söröket adnak. Kanadában ugyanis nem árulnak mindenhol alkoholt, külön vannak sör-bor-tömény üzletek. Szép. Na mindegy, nézzünk vacsora után! Mivel időközben már annyira szakadt az eső hogy ki sem tudtunk szállni a kocsiból, először elfoglaltuk a szállást, ami a vízeséstől nem messze volt. Kocsiból nézegettük végig a környék éttermeit. Néha kiszálltunk és megnéztük a kínálatot, de valahogy egyik sem tetszett. Végül egy gyorsétteremben ettünk szendvicseket és csirkefalatkákat, szaladtunk is vissza a szállásra hogy legörgessünk utána valami rendes itókát. Na, nem a nyavalyás-pokolravaló-ízetlen-tévedésből-megvásárolt-mentes sörre vágytunk. Ittunk a másikból egyet-egyet, aztán szundi!  Ez a nap is jól eltelt…

5. nap: 2009-10-05

Jól indult a napunk, mert mire ébredeztünk emeleti kis szobánkban, az alsó szintről finom illatok szálltak fel. Találgattuk hogy mi lehet majd a reggeli, de nem gondoltuk hogy egy kiváló helyi specialitással vendégel meg minket házigazdánk Gyuri bácsi. Szorgoskodásának eredménye egy nagyon finom omlett-pirítós variáció lett: úgy készül, hogy a toast-kenyér közepéből kiveszünk egy kb. tojásnyi darabot. Forró vajon kicsit megpirítjuk a kenyeret, majd a lyukba beleütünk egy tojást és ízlés szerint ott a serpenyőben összekeverjük a fehérjét és sárgáját, vagy meghagyjuk tükörtojásnak. Mikor már kicsit megsül a bélelt kenyér, megfordítjuk és a másik oldalát is megpirítjuk. A tányérra kiszedés után jön az igazi csemege: juharszirupot kell ráönteni! Először egy kicsit félve néztük Gyuri bácsi tevékenységét, de megkóstoltuk és nagyon ízlett. El is határoztuk hogy viszünk haza juharszirupot és otthon is elkészítjük ezt a remek reggelit. Rendesen belaktunk belőle, de mivel volt még időnk, megbeszéltük hogy házigazdánk elvisz minket a közelben található Szent Lőrinc folyó partjára. Le is mentünk és csaptunk egy jó nagy sétát a félszigeten: lenyűgöző volt a sebesen száguldó folyam látványa, annál is inkább mert ezen a szakaszon legalább 4 és fél-5 kmszéles a víz. A félsziget belső, csendesebb részénél láttunk kanadai ludat, kacsákat és egy hódvárat is felfedeztünk, ahol nem sokkal előttünk járhatott a várúr: megnézhettük iszapos lábnyomait a parton. Gondoltuk is, hogy milyen szerencsések vagyunk - alig pár napja vagyunk Kanadában, de már közelebbi kapcsolatba kerültünk néhány sajátos dologgal: juharszirup, kanadai lúd, hód-nyomok…

Hamar elment az idő, mennünk kellett a megbeszélt időben a megbeszélt helyre, hogy több házigazdánkkal együtt nézzük meg Montreal város szépségeit. Kisebb kavarodás volt a reggeli randinál, mivel három különböző irányból szállítottak minket a Szent József katedrálisnál megbeszélt találkozó helyszínére. A katedrális egy hegy oldalában épült, igen monumentális jelenség, mindamellett parkja és lépcsősorai akkora kiterjedésűek hogy felső és alsó bejáratai között legalább 1km távolság van. Érdekesség még hogy az 1930-as években épült templom alsó bejáratánál - amely magába a hegybe torkollik – mozgólépcső várja a látogatót, majd a további szintkülönbségeknek megfelelően még kettő. Így lehet tehát a templomba jutni, amelynek belső kiképzése és díszítése sem építészetileg sem művészettörténetileg nem túl jelentős: egyetlen dolog ami lenyűgöző lehet, a kupola magassága és mérete. Végre nagy nehezen megtaláltuk egymást és körbejártuk a templomot, melynek alsó részében egy érdekes gyűjtemény látható: több száz mankó és bot. Azok az emberek hagyták itt, akik nagy nehezen felkapaszkodtak a lépcsőkön és imájuknak, fohászuknak, hitüknek köszönhetően saját lábukon, segítség nélkül hagyták el a templomot. Mi is bot nélkül jutottunk el a kocsihoz, amivel házigazdáink továbbvittek bennünket a város egy másik magaslati pontjához, a kilátóhoz, ahonnan a belvárost, az üzleti negyedet, a folyópartot és az olimpiai stadiont is lehetett látni. Csináltunk néhány fotót és mentünk is tovább a belváros felé, hogy megnézzük a város legszebb épületét a Notre Dame székesegyházat. Nem titok hogy építői a párizsi Notre Dame mintájára emelték ezt a monumentális templomot, melynek belsejében újabb csodálatos látnivalók voltak. A hatalmas belső tér legfontosabb része az oltár gyönyörűen kidolgozott részleteivel és nyugalmat árasztó művészeti alkotásaival hamar rabul ejtett bennünket. A templom félhomálya után hunyorogva léptünk ki a zajos metropoliszba, ahol autóba szállva kedves házigazdáink ebédelni vittek bennünket. Montreal nyugalmas kertvárosi részében helyezkedik el az a Magyarok Háza, amely nem kulturális központ, hanem egy 6 emeletes épületegyüttes, melyben szinte csak magyarok laknak. Ennek alsó részében működött az étterem, ahol hogy-hogy nem ismét hazai, európai finomsággal vártak minket. Paradicsomleves, bécsi szelet sült krumplival és uborkasalátával. Igazán kiválóan főztek-sütöttek nekünk, amit mi egy dal eléneklésével háláltunk meg. Már a délutánba nyúlt ezen programunk, így - miután átvettük csomagjainkat a Magyarok Nagyasszonya templomnál – búcsúzkodni kellett házigazdáinktól. Itt is igazán kedves embereket ismertünk meg, akikkel e rövid idő ellenére szinte baráti viszonyba kerültünk. Elindultunk vissza Torontó felé, hogy az előzetesen megbeszéltek szerint közelebb jussunk a néhány napos pihenő utáni koncertünk helyszínéhez Windsorhoz, ami majd 1000 kilométerre fekszik. Úgy terveztük hogy a keddi napot Torontói városnézéssel és csavargással töltjük, majd délután-estefelé továbbmegyünk a Niagara vízeséshez. Torontó előtt néhány kilométerrel volt a szállásunk egy szép hotelben, amelynek sörözője csábító ajánlattal várt bennünket. Nem hagyhattuk ki! A literes korsókból azonban lassan fogyott az aranyló nedű, jó beszélgetés és sörözés után megállapodtunk hogy reggel a szálloda uszodájában kezdjük a napot. Jóéjt!

4. nap: 2009-10-04

A megbeszélt időben ébredtünk és gyors reggelink után indultunk Montreal felé. Az út felénél megálltunk egy benzinkútnál, ami igazi kamionos megállóhely volt. Az étkező részben vidám és szőrös bumfordi emberek fogyasztották jókedvűen ebédjüket, lerítt róluk hogy hosszú utakra berendezkedett harcedzett sofőrök voltak. Mi is megittunk egy kávét, elrágcsáltunk valami felesleges, de édes dolgot és indultunk tovább. Montrealban nagy volt a forgalom, ennek ellenére nem kellett sokat autóznunk a városban hogy megérkezzünk a Magyarok Templomához, ahol az a Kárpát-medencei búcsú volt, melynek egyik programjának a mi fellépésünket hirdették.  A  Magyarok Nagyasszonya Templom körül egy nagy és több kisebb sátor volt felállítva. A kisebb sátrakban a szlovén, szlovák, ukrán, román és magyar népek nemzeti eledeleit kínálták, a gyerekeknek volt játszóház és bábszínház, a felnőtteknek pedig a nagy sátorban további enni-innivalók és a nagyszínpad programja. Ennek a programnak záróakkordjaként léptünk fel, miután ettünk finom magyar lángost, ittunk jó kanadai sört és megismerkedtünk későbbi házigazdáinkkal. A szervezés ugyanis az volt, hogy itt helybeli magyaroknál alszunk, akik nagyon kedvesek és szimpatikusak voltak már az első pillanatban. Az italos pultnál ismerkedtünk meg Józseffel, aki szintén 56-os magyar, egyszerű szobafestőként jött ki annak idején – itt Montrealban is folytatta szakmáját, de megbecsülték és megfizették munkáját, amit még most is végez, mindamellett hogy élvezi jónak mondható nyugdíját. Jó kedélyű beszélgetésünk mellett észre se vettük hogy a finom kanadai sörből szépen fogyott. J

A koncert ismét nagyon jól sikerült, már a szünetben sokan vettek tőlünk cd-t, beszélgettünk, ismerkedtünk a helyiekkel. A második rész végén pedig alig akartak minket leengedni a színpadról, többször is kellett ráadást énekelnünk. Ezután vacsorára invitáltak minket vendéglátóink: debreceni páros volt és fasírt – jóféle kovászos uborkával, erős tormával és mustárral. Már negyedik napja hogy eljöttünk Magyarországról, de olyan jókat eszünk hogy természetes ha itt is otthon érezzük magunkat. Alig akartunk az asztaltól felállni, pláne hogy előkerült egy üveg jó kanadai whisky – jól kiegészítette a magyaros ízeket! Emelkedett hangulatban – három részre oszolva mentünk vendéglátóinkkal a „Szerjózsa” minden irányába, hogy aztán reggel találkozzunk és együtt nézzük meg a város nevezetességeit.

3. nap: 2009.10.03.

Jól indult a reggel, kipihenten ébredtünk ("...Paff a sárkány, Piff a kutya, és Buff a ló..." - hehe!) és azonnal megállapítottuk hogy éhesek vagyunk. Kis motelünkkel szemben egy klasszikus autós büfét fedeztünk fel: Nosza, menjünk is azonnal reggelizni! Tojás, bacon, sült krumpli és kávé… pont erre vágytunk! Elégedetten állapítottuk meg hogy rengeteg időnk van erre a napra, hiszen este 8-kor van a fellépés Torontóban, ami csupán 100 mérföld távolság. Lesz időnk hát bőven a Niagara vízesést is megnézni, sőt bevállaltunk egy utánfutó-szervíz-látogatást, hiszen kiderült hogy nem jó a hátsó világításunk. Találtunk egy szerelőműhelyt, akik pont ennek a típusnak a javítására szakosodtak. Megörültünk neki, gondolván hogy itt néhány perc alatt megoldják a problémát. Nem egészen így lett… 4 órai(!) keserves munka, küszködés, variálás, ötletelés, szigetelés, vágás, eszkábálás és szerencsétlenkedés után közölték e drága jó emberek, hogy sajnos nem tudják megcsinálni. A guta ütött meg bennünket, mert bár közben jól eltöltöttük az időnket egy kis Subway-szendvics majszolással meg kávéivással – elment a fél nap a semmire. Ráadásul most már sietni kellett, hiszen még át sem léptük a tegnap sikertelenül megostromolt  kanadai határt (közben sikerült szép meghívólevelet kinyomtatni), nem tudtuk, hogy mi vár ott ránk és lesz-e még időnk ezután megnézni a vízesést. Indultunk hát nagy lendülettel és továbbra is vaksi utánfutóval újabb kalandjaink felé. A határon még lehetett egy kicsit izgulnunk, mert ismét kiszállítottak a kocsiból és betereltek a már ismert hivatali helyiségbe. Szerencsénkre az előző napi lárvaarcú nő nem volt ott, a szintén nem túl lelkes ír-beütésű vörös lány pedig nem tudott már semmibe belekötni. Mehettünk Kanadába! Negyed ötkor szálltunk ki a kocsiból a vízesésnél és be kellett látnunk, hogy félórai nézelődésnél nincs több időnk. Fotóztunk, csodálkoztunk, ámultunk-bámultunk, megint fotóztunk, megint rohantunk s kicsit bosszankodtunk: hogy néhány kókler segédmunkás hozzá nem értő léha és kelletlen ál-munkája miatt nincs elég időnk a világ talán egyik legszebb, leghíresebb és legmonumentálisabb természeti csodáját megnézni! Másfél órásra tervezett autóutunk persze kicsit hosszabb lett: 7óra után érkeztünk meg Torontóba a Magyar Házhoz, ahol már nagy volt a készülődés. A beharangozóban ígért 8 órai kezdés az egész programra vonatkozott, amelynek azonban a ránk eső része a fél tízes kezdés volt. Juj de jó, lehet addig pihenni, vacsorázni! Gyönyörűen megterített svédasztal várta a vendégeket (és minket) a szépen felékesített díszterem magyar királyi korona formájú pompás csillárja alatt. Ismét nagyon kedves emberekkel ismerkedtünk meg, akik aztán nagy szeretettel és lelkesedéssel hallgatták és nézték koncertünk első részét. A szünetben azután az időközben megnyitott Kaszinó-asztaloknál próbálták ki szerencséjüket az ünneplő ruhába és ünnepi hangulatba öltözött magyarok. Műsorunkat úgy állítottuk össze, hogy az első részben is javarészt magyar nyelven énekeltünk, a második részben pedig kizárólag magyar slágerek átiratai csendültek fel. Örültek is a magyar szónak, a magyar dalnak a mi kanadai barátaink és lelkesen tapsoltak, énekeltek,  nevettek velünk. A koncert után még invitáltak minket hogy próbáljuk ki mi is szerencsénket a ruletten vagy a pókerasztalnál. Más körülmények között szívesen maradtunk volna, de sajnos indulnunk kellett. Másnapi montreali koncertünk délután 5-kor kezdődik és a közel 600km-es útból még megtennénk 120 km-t, ott van lefoglalva szállásunk. Sietségünk ellenére hosszasan búcsúzkodtunk újonnan megismert barátainktól, mindenkinek volt még egy kedves szava vagy gesztusa hozzánk. Fáradtan, de jókedvűen ültünk be kisbuszunkba és másfél óra múlva ott is voltunk szállodánknál. Itt már csak egy gyors mosdás várt ránk és végre belezuhanhattunk ágyainkba, átadva magunkat az alvás örömének.

2. nap: 2009.10.02.

Jólesett a korai ébredés, de muszáj volt, mert 6-kor indult a reptéri busz. Előtte egy kávé és egy szendvics – a reggeliző még nem volt nyitva, külön kikészítették nekünk a bárban a cuccot.

A reptéren kerestük az Alitalia irodát, hátha korábban megérkezik oda valaki. Közben azért beálltunk a már lefoglalt jegyünknek megfelelő Singapore Airlines járatához becsekkolni. Az Alitalia-hoz még 7 előtt érkezett egy hölgy, aki kapásból nem tűnt segítőkésznek…olyannyira hogy – bár mondtuk neki hogy nagyon kevés időnk van – még elment meginni a reggeli kávéját. Amikor visszaért, akkor sem mentünk vele sokra: nem volt hajlandó áttenni a jegyünket másik járatra, kicsit hiányzott belőle a jóindulat és segíteni akarás. Eközben a becsekkolásnál hátrébb kellett állnunk, mert ha sorra kerülünk és nincs nálunk útlevél akkor nem is állnak szóba velünk. Visszamentünk a sor végére, ekkor jött a hír hogy nincs lehetőség a cserére: nem baj, megyünk New Yorkba és utána lesz egy jó kis autókázás. Így is lett. Persze azért adódott még egy kis izgalom abból hogy utolsónak értünk a becsekkoláshoz: a gép indulása előtt 25 perccel végeztünk, ismét rohantunk egy jót. 10 perccel a hivatalos indulás előtt végre a gépen voltunk és vártuk a nagy utazást. Megtudtuk hogy a Singapore Airlines az egyik első légitársaság a világon, mind történelmileg, mind szolgáltatási színvonalának tekintetében. Igyekeztünk ezt kihasználni, az utazás második órájától intenzív sörözésbe kezdtünk – persze csak miután megittunk egy whiskey-t jéggel. A szingapúri stewardessek nagyon kedvesek voltak, kb. a nyolcadik sör után szóltak csak hogy most már le kellene ülni, (időközben ugyanis beálltunk a vészkijárat elé és állva fogyasztottunk – úgy több fér) akkor is csak azért, hogy elférjenek a kajahordó szekerükkel az ülések között. Az étel finom volt és bőséges, újabb söröket kívánt. Egész jól eltelt így az út – még egy kis alvás és már megpillanthattuk az amerikai partokat. A gép pontosan érkezett, a határátlépés lement zökkenőmentesen. Legnagyobb meglepetésünkre a csomagunk is jött szépen a futószalagon, pedig aggódtunk érte rendesen: legutóbb Budapesten láttuk őket, azóta kétszer is módosult az utazásunk. Amerikai menedzserünk, András és unokaöccse vártak bennünket a reptéren egy Ford kisbusszal és egy aranyos kis utánfutóval. Bepakoltunk és máris indultunk első uticélunk, Buffalo felé. Simán kijutottunk New Yorkból, pedig lehetett számítani rá hogy dugóba kerülünk – nem így történt. Gondoltuk, most már végre reánk mosolyog a szerencse és utazásunk során nem lesznek hátráltató tényezők. Amint kijutottunk az autópályára, jó érzés fogott el mindnyájunkat: végre itt vagyunk, most már nem csak „Four Fathers Menni Amerika”, hanem Four Fathers Lenni Amerika”! A buffaloi koncert este 7 órára volt meghirdetve, jó lett volna odaérni legalább 1 órával a kezdés előtt, hogy a hangosítást, melyet András hozott (tehát még nem ismertük annak működését) kipróbáljuk. Hajtottunk tehát rendesen, az út- és látási viszonyoknak megfelelően a lehető leggyorsabban. Ez itt az USA-ban autópályán 65 mérföld/óra sebességet jelent, ami kb. 104-105 km/óra. Mégsem tűnt cammogásnak, mert a forgalom igen nagy volt – szinte folyamatosan hömpölygött az autó-áradat a 2, időnként 3 sávban. Két rövid megállással tettük meg a mintegy 720 km-t (tegnapi bejegyzésnél tévesen írtam: nem 450 km, hanem mérföld!) és este 6.40-kor megálltunk a buffaloi Magyarok Házánál. Azt gondoltuk hogy nagyon el vagyunk késve, ehhez képest házigazdáink nagyon nyugodtan és kedvesen fogadtak. A mintegy 50 főből álló társaság – kiknek javarésze 56-os magyar, tehát több mint 50 éve élnek itt – éppen vacsorázott, hiszen az esti program így lett meghirdetve. Mi sem idegeskedtünk hát, hanem szépen bepakoltuk a hangosítást, felvettük a fellépő ruhánkat és kényelmesen megvacsoráztunk: marhapörkölt volt nokedlivel és ecetes uborkával. Legörgettünk mellé egy kanadai sört és kezdtük a koncertet. A műsort úgy állítottuk össze, hogy csak magyar nyelven énekeltünk, kifejezett szándékunk volt hogy a tengerentúli közönségnek nem énekelünk angolul. Nagyon hálásak voltak ezért a buffaloi magyarok, mert annak ellenére hogy nem sok dalunkat ismerték, tetszett nekik a műsor és hamar ráhangolódtak a mi előadásmódunkból fakadó jókedvre, humorra és a vége felé már együtt énekeltek velünk. Érdekes volt a koncert után beszélgetni az emberekkel: egyikük elárulta hogy szerinte az átlag-életkor kb. 70 év ebben a közösségben, hiszen 56-ban már felnőttként emigráltak az USA-ba, volt aki nem is járt azóta Magyarországon. Ennek ellenére jó kedélyű és kedves igaz magyar embereket ismerhettünk meg, akik nagy szeretettel és figyelemmel voltak irányunkban. Jó későre járt mire elindultunk – összepakoltuk a cuccot,  átöltöztünk, búcsúzkodtunk - , elmúlt már éjfél mire a határ felé vettük az irányt és izgatottan vártuk az éjjeli Niagara látványát. A határhoz érve azonban a kanadai határőr az utánfutóban rejlő dolgok után érdeklődött. Elmondtuk, hogy a csomagjaink és néhány technikai dolog van benne, azt is elárultuk, hogy zenészek vagyunk és Torontóba igyekszünk egy meghallgatásra. Na, ezt nem kellett volna mondani, rögtön gyanút fogtak, hogy valószínűleg mi lehetünk az egyik legádázabb nemzetközi illegális munkavállalók, bevándorlók, dezertőrök ezen a világon. Betereltek bennünket a hivatalba, ahol egy kedvesnek egyáltalán nem mondható hölgy olyan papírt kért tőlünk, amelyet a kanadai meghívóink írtak számunkra. Hát ez éppen nem volt nálunk, András pen-drive-ján volt csupán elérhető ilyen jellegű dokumentáció. A határőrökben pedig nem volt annyi segítőkészség hogy kinyomtassanak nekünk bármit is. Nekik sokkal kényelmesebb volt, hogy visszafordítottak minket. Nem akartuk elhinni, hogy ilyen létezik, de be kellett látnunk, hogy a bürokrácia és bizalmatlanság az nem ismer (ország) határokat. Úgy léptünk hát be ismét az Egyesült Államokba (ezen a napon már másodszor) hogy nem is voltunk másik országba. Kényszer-szállást kerestünk és találtunk (sajnos a kanadai hotelt le kellett mondanunk): egy igazi, amerikai filmekből ismerős típusú autós motelben szálltunk meg. Utánfutós kisbuszunk közvetlenül az ajtó előtt parkolt, gyorsan kipakoltunk s egy rövid tisztálkodás után ájultan zuhantunk az ágyba 26 (!) órai ébrenlét után…

Elindultunk hát a nagy kaland felé…Bebolyongtuk már az elmúlt tíz évben Magyarország minden zegét-zugát, a környező országokban is megfordultunk néhányszor, de a tengerentúlon még nem jártunk így együtt. Jó hangulatban találkoztunk reggel fél 7-kor Ferihegyen, szépen bebugyoláltattuk a bőröndjeinket TESCO-gazdaságos fóliába (1980 Ft biztosítással), majd becsekkoltunk. Jókedvünk csak fokozódott, mikor a nagy kávézgatás közepette már név szerint hívtak bennünket: „…BATKI, BOROS, FRECH és MUKLI nevű utasainkat kérjük a MALÉV 420-as járatához beszállásra! Utolsó figyelmeztetés!!!...” Mint egy színházi előadás előtti hívás. Mit mondjak, jólesett. A gépünk a moldáv légitársaság MOLDAVIAN feliratát és  jelét viselte, kissé szerényen álldogált a betonon. Egy Saab típusú gép volt ez, szép légcsavaros, amilyet sráckorunkban raktunk össze a modellboltban vásárolt készletből. Kb. 50-en fértünk fel rá, egyik oldalt csak 1 sor ülés volt az ablak mellett, másik oldalt 2 ülés. Nem néztünk elé valami kényelmes utazásnak, de gondoltuk hogy Velencéig azt a másfél órát állva is kibírjuk. Nosza, alighogy elfoglaltuk a helyünket, fel is állhattunk: a pilóta bejelentette hogy Velencében nagyon rosszak a látási viszonyok, ezért kb. másfél órás késéssel indulhatunk el. Kérte hogy fáradjunk vissza a repülőtérre, majd szólnak ha indul a gép. Klassz! Tudtuk hogy ezzel a késéssel már végképp nincs sok időnk az átszállásra New York felé. Az eredetileg 2 órás átszállásunk reménye félórai rohanásnak ígérkezett. A gépre valóban jó egy óra elteltével szólítottak minket újfent, lelkesen mentünk a más ismert kis légcsavaros felé. Felszállás után simán suhant a gép Velence felé, -  kaptunk cukros mini-brióst és innivalót -  a landolás azonban kicsit rázós volt, mert valóban rossz idő és rossz látási viszonyok fogadtak minket. 35 perccel a new yorki gép indulása előtt értünk földet, szaladtunk a tranzit felé, kergettük egy kicsit a csomagunkat, a gépünket és egymást… majd végül sikerült lekésnünk a csatlakozást. Volt öröm! Kis várakozás és vitatkozás után kiderült hogy nincs más választásunk, Frankfurtba kell mennünk, onnan van csatlakozás (1 óra!) New Yorkba. Megkaptuk a ropogós Lufthansa-jegyeket és kaptunk még egy ebéd elfogyasztására jogosító papírfecnit is. Pompás lakománk után kényelmesen mentünk a kapu felé, ahol láttuk a kiírást: 20(!) perc késéssel indul majd a frankfurti járat. Hurrá! Megint lesz egy rohanásunk! Újabb fél óra elteltével azonban végképp megnyugodtunk: kiírták hogy 55 perc lesz a késés, így már biztosan nem érjük el a new yorki csatlakozást. Remek. Újabb lehetőségek után érdeklődtünk, de kiderült hogy Frankfurtból már nem megy ma gép New Yorkba – módunkban áll esetleg egy szép londoni kirándulással kiegészíteni ezt az unalmasnak ígérkező kalandot. Gyerünk, hadd szóljon! Szóba jött még egy bostoni járat is, de azt mondták hogy erre biztosan nem lesz már hely. Nagy reményekkel és egy bátran bevállalt korsó sörrel (5€/db) szálltunk fel a Lufthansa járatára, ahol felszállás után közölte a kapitány: bele fog húzni, mert tudja hogy az utasok nagy része átszálló, így megígérte hogy kb. 1 óra múlva leszállunk Frankfurtban. Így is lett, felcsillant a remény hogy esetleg még a new yorki gépet is elérhetjük, 8 percünk volt hogy végigszaladjunk Európa legnagyobb repterén majd szembesüljünk a valósággal: ez a (lég)hajó is elment… Újabb variálásokkal tarkított fél óra következett: a bostoni járatra tényleg nem volt már hely, New Yorkba legközelebb másnap reggel 8.30-kor megy gép. Erre volt is hely, lefoglaltuk gyorsan. Tudtuk hogy necces lesz a péntek esti koncert, mert a helyi idő szerinti 11.20-as érkezésünk után este 7-re oda kell érnünk majd a kb. 450 km-re levő Buffalo-ba. Mindegy, nem volt más lehetőség, így megyünk és kész. Kaptunk egy transzfer szállást remek vacsorával és nagy nyugalommal sört is fogyasztottunk utána, mikor jött a hír az amerikai menedzsertől: utánanézett és van két lehetőségünk is, hogy biztosan odaérjünk az esti koncertre: az egyik variáció szerint Detroit-Buffalo (átszállással, 2 órás tranzittal) útvonal, a másik lehetőség Montrealba, majd onnan kb. 100 km autóval. Igen ám, de ezt ő nem tudja elintézni a tengerentúlról, próbáljuk meg mi innen. Igen ám, de addigra este fél tíz lett és már nem volt nyitva az Alitalia iroda, még a hotline vonaluk sem él csak reggel 8 és este 7 között. Nem volt mit tenni, álomra hajtottuk kissé zaklatott fejünket és vártuk a reggeli fejleményeket… úgy aludtunk el hogy nem tudtuk másnap melyik gépre szállunk fel és melyik városban fogunk landolni. Ha sikerül reggel 8 és 8.10 között elintézni az Alitalia-nál a cserét, akkor mehetünk később vagy Toronto-ba vagy Detroitba. Ha nem sikerül, akkor marad a 8.30-as new yorki járat...vagy megyünk esetleg Londonba…Rómába…Lisszabonba…Mátraházára...Derecskére…Baracskára…Borocskával...Álomországba…Ááááááóóóóhhhmmmm…jó éjszakát!